Fiatalember végső búcsúja mindig tragédia. Tragédia – érthetetlen és felfoghatatlan. Nem hisszük, nem hihetjük, hogy Kovács Attila „Tasak”, az Ajkai Bányász és az Ajka Hungalu egykori labdarúgója nincs többé köztünk. Ő, aki ismerősei, sporttársai, barátai számára a kicsattanó életerő, a harsány jókedély megtestesítője volt, csendesen távozott mindörökre.

Kovács Attila (Tasak)

Búcsúzni egy örökké vidám, mindenkivel heccelődő, mókázni tudó sporttárstól, jó baráttól hatalmas csapás a sorstól. Búcsúzni ebben az esetben szépen és épelméjű mondatokkal egyszerűen képtelenség, lehetetlen vállalkozás. Búcsúzni az ember egy ilyen döbbenetes, váratlan eset okán eleve önmagától szokott (bár ezt soha, senki, semmilyen körülmények között be nem vallaná, pedig alapigazság…), az elmentben is saját emlékeit, közös múltjukat siratja. Búcsúzni valakitől, akivel sportvezető-játékos kapcsolatban hosszú éveken át együtt dolgoztunk, roppant felnagyítja és ugyanakkor fantasztikusan lerövidíti a közöttünk lévő távolságot.

Ezért búcsúzni Kovács Attilától, aki hosszú éveken át úgy volt mindennapjaink útitársa, ahogy a legközelebbi hozzátartozóink vagy a pénztárcánk a zsebünkben, az olyan, mint amikor az ember elveszít valami nagyon közelállót, valamit, amiért addig csak úgy, reflexszerűen odanyúlt, vagy valakit, akihez csak úgy futtában odaszólt az ember. Búcsúzni egy olyan sportbaráttól, akivel évtizedeken át voltak pontosan megegyezőek az örömök és a gondok, az nem számít komoly búcsúnak, mert az ilyen ember a lelkünkben soha nem hal meg.

Mit mondjak, borzasztóan nehéz helyzetbe hoztál, „Tasak”! Ugye, el tudod képzelni, sportemberről múlt időben írni mit jelent? Amikor e sorokat írtam, elmosódtak a mondatok szemem előtt, csak a több évtizedes rutin vezette újaimat a számítógép megfelelő billentyűjére, amikor a hihetetlent, a rémest kellett leírnom: úgy látszik, az égi futball-pályán hiányzott egy jobbhátvéd, mert „átigazoltak Téged egy örökérvényű csapatba: a feledhetetlen labdarúgók egyesületébe. Mert elfeledni Téged sem lehet… Hosszú órákig csak ültem a számítógép előtt, egyszerűen nem ment az írás. Neked azért elárulom, végül mégis furcsa érzésekkel ültem a gépemhez, hogy az újságírás legkegyetlenebb műfaját, nekrológot írjak Rólad. De ez mégsem nekrológ, ne gondoldd. Úgy is tudod, ez nem az én műfajom. Csak egy kicsit még megpróbálok elbeszélgetni Veled. Utoljára…

Emlékszel, sok régi sporttársunkat, barátunkat temettük el az elmúlt harmincegynéhány év alatt. Számtalan sírt álltunk körül, milyen sok búcsúztatót, istenhozzádot hallgattunk, s amikor a gyászbeszédekben az elhunyt érdemeit, emberi nagyságát méltatták, Te mindig csendesen odasúgtad: „Mennyi szépet és jót mondanak ilyenkor mindenkiről. Milyen kár, hogy ehhez előbb meg kell halnia az embernek.” Nagy igazságot mondtál akkor, mert tényleg, ha a nekrológok gyönyörű mondatainak legalább a felét megkapnánk a halálunk előtt, bízvást szebb lenne az életünk!”

Mindnyájan tudtuk, hogy a foci volt a szerelmed. Sok száz bajnoki mérkőzésen szerepeltél, s alig akadt olyan összecsapás, amelyiken ne lettél volna ott a legjobbak között. Imádtad a futballt, ezért játszottál évtizedekig, szeretetre méltó volt játékod a szurkolók előtt. Szerepléseidet szép győzelmek, hátvéd létedre is góljaid tették emlékezetessé. Volt valami nagy titkod, amit ma kevesen tudnak: ha pályára léptél, nem ismertél mást, csak az odaadást. Ráadásul azok közé a focisták közé tartoztál, akik nemcsak ragyogóan céloztak az ellenfél kapujának közelében, hanem adtak a stílusra is. Egész egyéniségedhez illő egyenes tartással közlekedtél a zöld gyepen, és olyan élesen láttál a pályán, mint a bagoly éjjel a fán. Góljaidról, szereléseidről, alakításaidról lehetetlen rövid áttekintést adni; annyi káprázatos megoldással ajándékoztad meg az ajkai közönséget, hogy azok számbavételéhez egy külön ajkai futball-lexikont kellene szerkeszteni. Ízig-vérig sportember, barát voltál, s ami a legfontosabb, a nehéz helyzetekben is EMBER tudtál maradni! Te az az ember voltál, akit mindenki, sőt minden kollégád szeretett és tisztelt. „Tasak”, Te az a típus is voltál, akiről nem feltételeztük volna, hogy meg tud halni. Biztos lehetsz benne, hogy nem is fogsz, a szívünkben örökké ott leszel! Sok ellenfelet legyőztél, ám a váratlanul jött súlyos betegséggel már nem tudtad felvenni a harcot. Pedig nagyon bíztunk benne, hogy ebben a kemény küzdelemben is diadalmaskodni fogsz. Január 21-én, vasárnap este hagytad el először vesztesen a pályát, a focilabdád most az egyszer pontatlan volt, és végleg elgurult. A labda azért nem áll meg, tovább gurul nemzedékről nemzedékre, mert tetteid az ajkai futball történetének lapjaink örökké aranybetűkkel tündökölnek!

A „nagy szív” viszont nemcsak a focipályán dobogott hevesen. Melegszívű emberséged, odaadó segítőkészséged egykori játékostársaid, vezetőid és a szurkolók tanúsíthatják. Egy igaz: kegyetlenül szakította szét Nálad a remény fonalát örökre a sors. S rá kellett jönnünk, hogy a halál nem ismeri a sportszerűséget, hiszen alattomosan, észrevétlenül lopakodott utánad, s szabálytalanul fellökött úgy, hogy a szép emlékek kedves helyszínére már soha többé nem tudsz elmenni

A halált el lehet, mert el kell viselni, de belenyugodni nem lehet. Különösen akkor nem, ha értelmetlen, váratlan, mint a Tiéd, amely gyászt hozott az egész családodra, barátaidra, egykori játékostársaidra. Távozásod egy nagyon kemény „gyomros” nekünk! Ez nem volt benne a pakliban! Egy igaz srác voltál, akinek mindig volt egy jó szava, vicces beszólása mindenkinek, és akit játékos korában tenyerén hordozott a publikum, mert érezte, a lelkedet adod nekik!

Karácsony előtti napon találkoztunk. A kézfogásod nem árulta el, hogy néhány hét múlva hosszú útra készülsz. Amikor elváltunk, mosolyogva intettél. Ez volt az utolsó találkozásunk. Ezt a pillanatot őrzöm Rólad!

Drága „Tasak”!

Mosolygós, kedves arcodra mindig emlékezni fogunk, mert az egyszerű emberek derűje ült vonásain. Képtelenség felfogni, hogy nem vagy többé közöttünk, s csak így elmegy egy ember. Egyik nap még vidáman nosztalgiázik, s néhány nap múlva a temetőben, másfél hónappal ötvenkilencedik születésnapja előtt.

Ha most itt állnál mögöttem és olvasnád, amit eddig leírtam, biztosan bólogatnál és mondanád: „Eddig rendben, de most jön a neheze. Egy frappáns végét kellene írnod az egésznek.” Tudom, hogy most mosolyogsz, mert végre sikerült megoldhatatlan feladat elé állítanod.

Ezért a legsablonosabb szavakkal tudok csak búcsúzni Tőled a barátok, sporttársak, szurkolók, az egykori Bányász és Hungalu játékostársak, valamint családod nevében is! 

„Tasak”! Pihenj csendesen, emléked örökké megőrizzük!

Tollár Sándor

Töltsön be több kapcsolódó cikket
Még több betöltés Helyi Hírek

Vélemény, hozzászólás?

Ezt már olvasta?

Mindenszentek – Megidézzük az ajkai sportolók és sportvezetők emlékét

Mindenszentek ünnepe és halottak napja jó alkalom a hálaadásra, az emlékezésre, mindazokra…