A Magyar Költészet Napja – A vers rólunk és nekünk szól

0

A nehéz sorsú költő, József Attila április 11-ei születésnapját éppen hatvan éve, 1964 óta a Magyar Költészet Napjává nyilvánították. Ezen a napon tiszteletből a versek, a líra és azok alkotói felé fordítjuk figyelmünket, ha csak egy percre, ha csak egy gondolat erejéig is.

A vers a lélek pótolhatatlan szükséglete, amely mindig szárnyal, virágzik, velünk marad, és gazdagítja érzelmi intelligenciánkat. A vers évezredek óta az emberi gondolat-, és érzelmi világ megnyilatkozási formája, és egyben tápláléka is. A vers ünnepe – ha jól rendezik meg –, nemcsak a költők seregszemléje évről évre, hanem az eszméké, a szándékoké és akaratoké is. Alkalom arra, hogy újra meg újra lemérhessük: hol tart a költészet és hol tart az ember.

„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga” kezdte Ars poetica Német Andornak című versét József Attila, aki nem tudhatta, hogy születésének napja egykoron a költészet napjává, s egyben a magyar irodalom ünnepévé válik majd. „Nem szükséges, hogy én írjak verset, / de úgy látszik, szükséges, hogy vers / írassék, különben meggörbülne a világ / gyémánttengelye” – írta egy másik versében a költő. A következő sorok is az ünnepelttől származnak: „A költő sose lódít, az igazat mondd, ne csak a valódit.” Egy költőnek hazugnak, lódítónak nem illik lenni, csak az igazat szabad írnia. Természetesen a költők is emberek voltak, és azok ma is. Stílusuk, a verseik formái különböző belső érzésvilágukat tükrözik. Hogy mi lehet a versben, azt Kazinczy Ferenctől tudjuk, aki talán kissé humorosan így írt róla: „Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés, / Íz, szín tűz vagyok a versben, ha mesteri mív.” Arany János is feltette önmagának a kérdést, hogy mi a költészet? A válasza ez volt: „Mire nincs szó, nincs képzet, az vagy nekem ó költészet”.

A szavak emberei – Ajkán a legismertebbek, több megjelent kötetük a bizonyíték: a közelmúltban elhunyt Kozma Károly, Osváth Imre, Poór Andrásné; a jelenleg is aktívak: Reviczky Krisztina, Józsa Károly, Kovács György, Péntek Zsófia, dr. Makkai Mária, Fábián Sándor, Horváth Sándorné, Oravecz Edit, Papp Lászlóné, Bakonyi Zoltánné, Trinfuj Mihály, és az egykor ajkai, jelenleg Városlődön élő Pethő László, valamint  A. Tóth Lajos, a tavaly augusztusban elhunyt újságíró Budapesten középiskolai tanárként dolgozó lánya, Tóth Enikő  – közöttünk élnek, szinte észrevétlenül. Itt élnek ők és teszik azt, amire nekünk már nincs erőnk, amihez nekünk már nincs türelmünk; formálják, csiszolják, építgetik azt a csodás tükröt, amelybe belepillantva, önmagunkat ismerhetjük meg minden erényével és gyarlóságával egyetemben. Mellettünk ők is elmondják az utókornak, hogy hogyan élünk, mennyire tudtunk megmaradni az emberiesség útján. Jelet hagynak, mely nélkül szegényebb lenne a mi békés építőmunkánk, szegényebbek lennénk mi magunk is.

Az ajkai amatőr költők versei már nem szorulnak külön ajánlásra, mert tartalmuk, szenvedélyes őszinteségük hírverés nélkül is megtalálják az utat az olvasó szívéhez. Az ajkai költők emberi erényei és tulajdonságai csak a verseiken keresztül nyerhetnek megerősítést. Költeményeik minden sora, minden strófa érthető, világos és határozott, amelyek mögött az élmények és intő tanulságok sokasága feszül. Hiszem, hogy városunk tehetséges magukat amatőrnek valló, ám profi módon dolgozó poétái a jövőben is kiváltják a jogos további érdeklődést és szeretetet költői munkásságuk iránt. Nem csalódnak bennük, mert megtalálták önmagukat, de nemcsak a saját, hanem mások örömére is, akik verseiket olvassák. Büszkék lehetünk Ajka városában alkotó költőkre. Valamennyien évről évre többet tesznek városunk kulturális életének jobbításáért, az eddig elért sikerek megőrzéséért. És a legszebb módon: gyönyörű verseikkel, csodás alkotásaikkal! Költészetükre illik az a mondás, hogy hab a tortán. Mindennapi életünk szürke élményvilágában az ajkai költők is a szépet, jót, igazat keresve, „dÍszkötésben” rímekkel tarkítva tálalják véleményüket embertársaik, olvasóik elé. Mondhatjuk úgy is, mint egy nagyítóval a kezükben megmutatják, milyen az érzésvilágunk, mi az, ami bennünk is érték, amire rezdülünk, ha azonosulunk gondolataikkal.

Hiszem, hogy költészetünknek van olyan óriási tartalékereje, bátorsága, ami mind a költőket, mind az olvasókat továbbra is igen sokra kötelezi a líra ünnepén, meg azon túl is; hiszem, hogy a felnövekvő fiatal nemzedéknek meglesz az esélye arra, hogy a szellem olyan mérőeszközét adja olvasói kezébe, amely az egész emberiség, a mindenség órájához, a „csillagokhoz igazítva jár”. És akkor soha nem szólal meg a költészet felett a lélekharang. Szívünkre szirmot, fényt áraszt majd az eljövendő virágos, szép tavasz! Mint ahogy szép nap a Költészet Napja is, amelyen nemcsak József Attilára, hanem Márai Sándor költőnk születésnapjára is emlékezünk, hiszen 124 évvel ezelőtt, öt évvel József Attila előtt szintén április 11-én született. Legyen mindennapunk az, nemcsak egy évben egy. Mint ahogy Somlyó György költő is írta: „A Múzsa kint áll előttünk az utcán, / Engedjük be a házunkba, / És ne csak ezen a napon, / Az év mindegyik napján!”

Végezetül a fentiek alátámasztására álljon itt József Attila Szállj költemény című verse, melyet 1937. március elején írt. Talán nem a legismertebbek közül való, bár aki szívesen hallgatja Koncz Zsuzsát, az egyik verslemezén megtalálható: „Szállj költemény, szólj költemény / mindenkihez külön-külön, / hogy élünk ám és van remény, / van idő, csípjük csak fülön.”

A vers tehát rólunk és nekünk szól, ezért tekintsük barátnak, hű társnak – és ha lehetne, Somlyó György szavait újból idézve: „Ne csak ezen az egy napon…!”

Tollár Sándor

Töltsön be több kapcsolódó cikket
Még több betöltés Belföld

Vélemény, hozzászólás?

Ezt már olvasta?

Pünkösd köszöntése – Mikor leszáll rátok a szentlélek

Az ember számára a legnagyobb adomány az önálló akarat. az a képesség, hogy választhat a k…