Kossuth-díj nehéz időkben

Jókai bánya - Jolán akna

Horváth Sándor vallásos bányászcsaládban született 1925-ben Bódén. Ő maga is – hat testvéréhez hasonlóan – a bányába került a II. világháború kezdetén, 16 éves korában. Megjárta a szokásos ranglétrát: 1949-ig csillés, segédvájár, aztán vájár, 1951-től 1978-ig csapatvezető vájár volt Jókai Bányán.

A XX. század közepén a szén sokkal nagyobb szerepet játszott az ország gazdasági életében, mint jelenleg. A villamosenergia-termelésben, a vasúti szállításban, de a háztartások fűtésében is meghatározó jelentősége volt. Már csak a legidősebbek elbeszéléseiből tudjuk, hogy a háború után sok ajkai járt a siferre (meddőhányóra), hogy a meddőből némi szenet válogasson ki, amit aztán a hátán, zsákban hazacipelve, tudott eltüzelni. Ennek oka a szénhiány volt. Horváth Sándor ebbe a légkörbe nőtt bele. Azok közé tartozott, akik munkájukkal mindent elkövettek azért, hogy az ország többre vigye. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba, de akkori szóhasználat szerinti klerikális nézeteivel ez összeegyeztethetetlen volt, ezért csak három évig volt tag. E miatt, és mert kiállt a munkahelyi igazságtalanságok ellen, politikai támadások érték. Az omlasztásos frontfejtés specialistájának számított, nagy tekintélyt vívott ki magának munkatársai között. Plusz műszakok tömegét vállalta. Az ötvenes évek elejétől kitüntetések sorával ismerték el kiváló munkáját. Ebben az időszakban Jókai Bányán rabok is dolgoztak. Voltak közöttük köztörvényes bűnözők, de olyanok is, akik feketevágás, beszolgáltatás elmulasztása, politikai meggyőződésük miatt kerültek oda. Munkahelyi vezetőként lehetősége volt arra, hogy jó vélemény alkotásával hozzájáruljon a büntetésük mérsékléséhez. Sok emberen segített így, akik közül többen még évtizedek múltán is meglátogatták, baráti kapcsolatot ápoltak vele.

Az 1956-os forradalom nem kerülte el az ajkai bányákat sem. Itt is megalakult a munkástanács, és a bukás után itt is megjelentek a szovjet harckocsik. A november 4-ei szovjet katonai beavatkozás és megszállás dilemma elé állította az országot. Mi a helyes? Sztrájkba lépni, vagy folytatni a munkát? Újra megjelentek a siferen a guberálók. A szénre, a bányászok munkájára feltétlenül szükség volt. A munkástanács és az üzemvezetőség már november 7-én munkára hívta a bányászokat. Így gondolta Horváth Sándor és csapata is. 1957. március 14-én mégis szörnyű dolog történt: A karhatalmisták Ármin Bánya főmérnökét, Varga Gusztávot elhurcolták és úgy összeverték – máig érthetetlen okból -, hogy rá tizenkét nappal a veszprémi kórházban belehalt sérüléseibe. A bányák termeltek, a világháború utáni szénhiányhoz hasonló állapot nem alakult ki. A kormányzat másnap, március 15-én Horváth Sándor csapatvezető vájárt – és rajta keresztül az ajkai bányászok munkáját – Kossuth-díjjal ismerte el…

Szerény ember lévén sosem kérkedett azzal, hogy ő az egyetlen ajkai Kossuth-díjas. Vallásos meggyőződése miatt ezt a város vezetése is elhallgatta. Személye és tevékenysége lassan feledésbe merült. A rendszerváltás után egy évtizeddel a helyi tévé riportot akart vele készíteni életútjáról, de a halála miatt sajnos erre már nem kerülhetett sor. Ha ma körülnézünk, sok ezer olyan ember munkájának eredményét látjuk magunk körül, akik kiválóan tették a dolgukat politikai rendszerektől függetlenül. Bányászok, üvegfúvók, kohászok verejtékére volt szükség – sokszor igen nehéz időkben -, hogy Ajka valóban város legyen.

Köszönöm Horváth Károlynak, Horváth Sándor fiának, hogy segítette a történet megírását.

Hartinger Ottó