Évértékelő – Oroszország felkészült Putyin negyedik elnöki ciklusára

Vlagyimir Putyin negyedik elnöki ciklusának előkészítése, a politikai rendszer eszmei alapjainak továbberősítése jellemezte az évet Oroszországban, amit alapvetően meghatározott az Egyesült Államokkal való konfrontáció, így a Nyugattól való részleges elszigetelődés is. Moszkva Keleten elért sikerekkel és a szankciók ellenére is megindult enyhe, ám az emberek zsebe által még alig érezhető növekedéssel vigasztalódott.

Bár csodát nem vártak az oroszok Donald Trump megválasztásától, csalódást okozott számukra, hogy az amerikai politikai elit – Ukrajna, Szíria és az elnökválasztásba történt állítólagos beavatkozás miatt – nem hogy javítani nem hagyott esélyt az új amerikai elnöknek a kétoldalú viszonyon, de hovatovább hidegháborús lépésekre kényszerítette őt. A kampánya során enyhülést ígérő Trump kénytelen volt aláírni a szankciókat súlyosbító törvényt, amely Moszkvát Teheránnal és Phenjannal hozta azonos nevezőre, az általa meghirdetett új nemzetbiztonsági stratégia pedig Kína mellett nyíltan „revansista”, kihívást jelentő riválisnak minősítette Oroszországot. A stratégiát pedig Putyin minősítette „agresszívnak”.
Moszkva és Washington diplomáciai ütésváltásba kezdett: amíg az egyik radikálisan csökkentette az oroszországi amerikai külképviseletek létszámát, addig a másik többet bezáratott a területén az orosz zászló alatt működő ingatlanok közül. A felek „külföldi ügynöknek” minősíttették egymás több kormányzati médiumát. Az orosz vezetés emellett Amerika kezét látja az Északi Áramlat-2 gázvezeték elé gördített akadályokban és abban is, hogy az orosz olimpiai csapatot kiázárták a phjongcshangi téli játékokról.
A Fehér Ház megakadályozta, hogy Trump és Putyin tárgyalóasztalhoz üljön a novemberi danangi APEC-csúcson, ahogy azt a júliusi hamburgi G20-fórumon tette. Egy külön kétoldalú csúcs lehetősége komoly formában fel sem merült.
Noha az uniós országok egyenként eltérő módon viszonyulnak Moszkvához, az euroatlanti szolidaritás idén is töretlen maradt, a gazdasági károkkal járó szankciók feladását az EU-fórumokon nyilvánosan egy tagállam sem követelte.
Szinte bárhol és bármikor tárgyalni tudott viszont Putyin a „stratégiai partner” Kína vezetőjével, Hszi Csin-pinggel. Mi több, Moszkva és Peking közös „útitervet” dolgozott ki a Trump színre lépését követően erősen kiéleződött észak-koreai problémakör rendezésére. Visszatérő vendég lett Oroszországban Abe Sindzó japán kormányfő, aki a békeszerződés megkötésében és a Kuril-szigetek egy részének visszaszerzésében bízik, sőt, először látogatott el Moszkvába a szaúdi király is, miután Rijáddal az olajkitermelés visszafogásáról is sikerült megegyezni.
Moszkva az év folyamán tovább növelte aktivitását az olyan, jelentős hatalmakat összefogó nemzetközi intézményekben, mint a Sanghaji Együttműködés Szervezete, vagy a BRICS-csoport, amelyeknek az Egyesült Államok nem tagja, és a többpólusú világrend nevében megpróbálta erősíteni az ENSZ szerepét is, amelynek Biztonsági Tanácsában jogosult megvétózni Washington törekvéseit.
Legnagyobb nemzetközi sikerét Oroszország idén kétségtelenül az Iszlám Állam terrorszervezet felett Szíriában kivívott katonai győzelmével aratta. Ezzel nemcsak az arab országban működő két támaszpontját biztosította be és az orosz fegyvereknek teremtett új piacokat, de bebizonyította azt is, hogy nem hagyja cserben a közel-keleti szövetségeseit, ahogy azt az előző amerikai elnök, Barack Obama tette Hoszni Mubarak egyiptomi államfő esetében. Nem véletlen, hogy a mostani egyiptomi államfő azonnal fogadta az orosz elnököt, amint az Hmejmímben elrendelte a részleges csapatkivonást.
Putyinnak emellett az asztanai tárgyalások megindításával – de facto Washington megkerülésével – sikerült alternatív irányba terelnie a szíriai rendezési folyamatot. Ennek szavatolásába ráadásul eredményesen vonta be az Amerikával szemben évtizedek óta ellenséges Iránt és az egyre kritikusabb Törökországot, amellyel ráadásul, NATO-tag létére, korszerű orosz légvédelmi berendezések eladásáról állapodott meg.
Az orosz vezető éppen a szíriai diadal deklarálásnak napját használta fel arra, hogy bejelentse: ismét elindul az elnökválasztáson, amelynek napját 2018. március 18-ra, a Krím elcsatolásának negyedik évfordulójára tűzték ki. Ez egyebek között annak a megnyilvánulása, hogy mivel Oroszországban a belpolitikát lassan két évtizede Putyin és az általa életre hívott kormánypárt határozza meg, a hivatalos kommunikáció a belső problémák helyett inkább a nemzetközi és a szimbolikus jelentőségű történelmi ügyekre összpontosít.
2017-ben az utóbbi témák közül a bolsevik forradalom 100. évfordulója került előtérbe, amelynek ünnepléséből az ország vezetése, miként a Szovjetunió összeomlása óta mindig, most is kivonta magát. Az alkalmat azonban felhasználta arra, hogy a vörös és a fehér örökség népszerű részét egyaránt magáénak vallja, és hangsúlyozza: az ország fejlődéséhez evolúcióra, nem pedig forradalomra van szükség. Ezt az elvet Moszkva a nemzetközi politikára is kivetítve elnyerte a megdöntéstől tartó rendszerek rokonszenvét.
Az elnökségért folytatott versenyben esélyes ellenfél nélkül induló Putyin szerint „az önerőre utalt” Oroszországban most „a bizalom és a stabilitás értékeire” kell támaszkodni. Újraválasztásának esetére az infrastruktúra, az egészségügy és az oktatás fejlesztésére, valamint az oroszok életszínvonalának növelésére kíván összpontosítani. A politikai rendszerrel kapcsolatban annyit mondott, hogy annak részét kell képeznie egy versenyképes ellenzéknek is. Hozzátette azonban, hogy annak létrehozása nem az ő feladata.
Oroszországnak és a világnak jelenleg nincs más választása, mint az, hogy felkészüljön a „Putyin 4.0-korszak” beköszöntére.