Június első vasárnapja a pedagógusoké. Köszöntjük az óvónőket, a tanítókat, a tanárokat, őszinte szeretettel megköszönjük munkájukat, s mindazt, amit a szülők helyett is vállaltak egész évben. Valamennyien a legtöbbet teszik a jövőért, hiszen kezük között nemzedékek formálódnak. Egy nap az évből, amikor a diákok, szülők feledik az intőket és a rossz jegyeket, a pedagógusokban végre meglátják, ami munkájuknak is alapja: az EMBERT! A pedagógusok nem nézhetik közömbösen a gyermekszemeket árnyékoló, otthoni feszültséget tükröző szomorúságot, riadtságot. Nincs az a szociológus, aki pontosabb látleletével szembesülne a társadalom gondjainak, mint a pedagógus. S tudván tudva, hogy az okokat kellene megszüntetni, szeretettel, bizalommal, türelemmel igyekszik újra és újra megnyugtatni a gyermekeket. Ezt meg lehet ugyan köszönni, de igazán megfizetni aligha lehet. A jó pedagógus tudja, hogy sokkal magasabb fizetést érdemelne, a jó pedagógus mégsem csak a fizetésért dolgozik! Mert pedagógusként, jó pedagógusként csak hivatásból dolgozik az ember. S ezt a hivatástudatot köszönik meg a mostani virágcsokrok, hiszen ezen a napon a virágcsokrok áldozatos, felelősségteljes nehéz munkát végző embereket üdvözölnek. Ilyenkor nincs dolgozatírás, nincs felelés, vagy ha van is, szigorúan önkéntes alapon, és ilyenkor még a leggyengébb tanuló is felbátorodik, javítani kíván az összes tantárgyból. Ezen a napon a legszigorúbb szív is meglágyul, a jegyek valahogy gömbölyűbbekre sikerülnek, mert az ünnepelt is szeretne örömet szerezni a tanulóknak. Pedagógusainknak – természetesen szülői segítséggel, a család alapvető hatására támaszkodva – tisztességes embereket, sőt: a tisztességes világért áldozatot vállaló embereket kell az iskolának nevezett, jellemformáló műhelyekben nevelniük. Nem ünneprontás ezen a napon megemlíteni, hogy ezért a nagyon nehéz és felelősségteljes munkáért jóval több hivatalos és nem hivatalos megbecsülést érdemelnének. Ilyenkor virággal köszöntik őket a gyerekek, a szülők, a mai és régebbi diákok. De köszöntő szavaink nemcsak erre az egy napra korlátozódnak. Nagyon nehéz és a jövő szempontjából döntő munkájukért érzett tiszteletünk kiterjed az év valamennyi napjára. A pedagógusok emlékét egy életen át magunkban hordozzuk. A tananyag agyunkban megkopik, de szívünk nem felejt. A legigazibb pedagógusok az utolsó percig velünk maradnak. Talán ezért találták ki ezt a napot: ki virággal, ki egy öleléssel, ki melegszóval köszönje meg e csodálatos hivatás gyógyíthatatlanul optimista képviselőjének, a jövő nemzedék nevelőjének – óvónőnek, tanárnőnek és tanár úrnak őszinte szeretettel! Tollár Sándor
