Elment a “Paripa” – Végső búcsú Trejer Csabától

0

Mindenki tudja, kiről is van szó. Így egyszerűen: „PARIPA”. Ajkán és Csabrendeken mindenki így ismerte. Soha nem sértődött meg becenevén, sőt, büszkén vállalta, mert tudta, hogy ez a szeretet és a megbecsülés jele. Azt, hogy Trejer Csaba volt beírva az igazolványában, legfeljebb, csak hivatalos helyen vették figyelembe. A kitűnő futballistának balhátvéd volt az igazi posztja, de a baloldalon szinte minden poszton feltűnt, rendre viharos gyorsasággal futott fel, szinte „vágtatott”, segítve a támadásokat, gólokat lőtt. Ezért is kapta a „Paripa” becenevet.

Ismét szegényebbek lettünk egy feledhetetlen labdarúgóval, aki 61 éves korában távozott el végleg közülünk. Csabrendeken gyermekkorától fogva már a labda bűvöletében élt, egészen kiskorában felfigyeltek sokoldalú tehetségére. Szülőfalujában lett igazolt labdarúgó, ahogy elérte a felnőttkort, máris az Ajka Hungalu NB II-es csapatában találta magát. Másféléves veszprémi (Schönherz SE) honvédségi kitérő után ismét Ajkán folytatta labdarúgó pályafutását, az Ajkai Bányász igazolta le 1983-ban, ahol tíz évig, a Bányász megszűnéséig a csapat meghatározó játékosai közé tartozott. Utána visszatért szülőfalujába, ahol még tizenhárom évvel növelte pályafutásának időtartamát. Ekkor már 45 éves volt, de hogy meglegyen a kerek 50, öt évet a Sümegi VSE-ben még sodró lendülettel, bámulatra méltóan focizott a fiatalok között, akiknek apja lehetett volna. Életkedve elapaszthatatlanul vibrált, többegységnyi fiatalság munkálkodott benne.

A „nagy szív” azonban nemcsak focimezben dobogott hevesen: melegszívű emberségét, odaadó segítőkészségét rengeteg barátja, játékostársai, sok-sok ismerőse és tisztelője tanúsíthatja. „PARIPÁT” mindenki szerette, akivel valamilyen módon kapcsolatba került. Közelről bámulhattuk azt az alázatot, azt a szorgalmat, amivel kivívta magának az ajkai, a csabrendeki és sümegi futballban elfoglalt előkelő helyét. Azt a tiszteletet, ami őt megillette, nem adták ingyen, alaposan megküzdött érte. Szeretett nosztalgiázni, visszaemlékezni az elmúlt időkre, a kedves és általa tisztelt edzőire. Őszinte, egyszerű, igazi ember volt a szó legnemesebb értelmében!

Öt éve az egészsége megromlott, elkezdődött számára egy rémálom. Egyszerű megfázásból indult torokfájással, náthával. A komolyabb vizsgálatok során kiderült, hogy gégerákja van. Gégemetszést végeztek az orvosok, kanült kapott, hogy tudjon beszélni. Számtalan kemoterápiás, sugárkezelés után „gyógyultnak” nyilvánították. Tavaly év végén ismét felerősödtek a fájdalmai, az idei év elején a nyelvét is megtámadta a betegség. Megállapították nála a nyelvgyök-rákot. Hosszú kórházi szenvedések következtek, nagymennyiségű vérvesztésen, újraélesztésen, hét műtéten esett át. Az orvosai mindent megtettek érte, ő küzdött a végsőkig, mint a fociban, élni akart, bízott a gyógyulásban, tartotta magát a kemény ellenféllel szemben, hősiesen viselte a megpróbáltatásokat. Ám a súlyos betegség kezdte összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. Rövid ideig felülemelkedett a szenvedő betegségen, csendben tűrte a mind jobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. A „legendás nagy szív” azonban nem bírta tovább, augusztus 4-én reggel háromnegyed nyolckor megállt. Most hagyta először cserben – ám visszavonhatatlanul és végérvényesen. Rá kellett jönnünk: a halál a sportemberekkel szemben sem ismeri a sportszerűséget, hiszen alattomosan, észrevétlenül lopakodott utána, s szabálytalanul „leszerelte” úgy, hogy a szép emlékek kedves helyszínére – a focipályára – már soha többé ne tudjon elmenni. Egy igaz: kegyetlenül szakította szét nála a remény fonalát örökre a sors. Halála előtti napon még összeszedte magát, jobban volt, de nagyvalószínűséggel a két lányától akart elbúcsúzni. Akkor látták utoljára mosolyogni. Ezt a pillanatot őrzik róla…!

A temetés napján napsütésbe öltözött az ég. Talán csak azért, hogy még jobban fájdítsa az emberek szívét. Napsütésben, melegben erősebb a gyász. Most viszont a díszlet is tökéletesre sikeredett. Fekete nadrágok, fehér ingek, a kezekben egy-egy szál virág, vagy virágcsokor. Nagyon sokan voltak. Tudtuk, hogy sokan szerették, tisztelték TREJER CSABÁT. Nemcsak azért szerették, mert remekül, lelkesen, eredményesen futballozott, de sportemberként is jelesre vizsgázott. Egy igaz srác volt, akinek mindig volt egy jó szava, vicces beszólása mindenkihez, és akit tenyerén hordott az ajkai és csabrendeki focipublikum, mert érezték, hogy a lelkét adta nekik. A sírjába az urnája mellé két kedves csapatának – a Csabrendeki SE és az Ajka Bányász – zászlóját, valamint két lánya által ajándékozott focilabdáját temették.

Sokan nem tudják, honnan vette az erőt. De az utolsó hetekben, napokban és órákban is végig példát mutatott. Mindent beletett élete utolsó filmjébe. Úgy vívta ezt a harcot, ezt a szemét, egyenlőtlen, megnyerhetetlen küzdelmet, hogy soha sem engedte el a reményt. Talán csak a végén, amikor már nem maradt esély… És a végén elcsendesült a képzeletbeli „moziterem”, megszólalni is nehéz, mert az élet tényleg olyan, akár egy film. A vetítés végén elsötétül a nézőtér, legördül a függöny, és hiába néznénk még tovább, már nem lehet. De akár egy film, TREJER CSABA „PARIPA” élete sem zárult le teljesen, hiszen minden focirajongó emlékezni fog rá.

Hogy mi hiányzott Csabának a teljes tökéletes élethez? Talán mindennél jobban az egészség. Mert hát 61 évesen még nem engedi magához közel a halált az ember. Még tervez, álmodik, elképzeli a derűs időskort. Őneki ez nem adatott meg, hiszen viszonylag fiatalon köszönt el az életnek nevezett „társasjátéktól”. Rajta halálos sebet ejtett a sors, a súlyos betegség. Utána már csak a csend maradt. A temető csendje… Abban a földben nyugszik, amelyet az elmúlt hat évtizedben sosem hagyott el, és amelynek dicsőségért mindent megtett, ami tőle tellett!

Kedves Csaba! Távozásod egy nagyon kemény „gyomros” nekünk! Ez nem volt benne a pakliban! Te olyan ember voltál, akit mindenki szeretett és tisztelt. Te az a típus voltál, akiről nem feltételeztük volna, hogy meg tud halni. Biztos lehetsz benne, hogy nem is fogsz, a szívünkben örökké ott leszel! Neked még élni kellene, neked még lenni kellene. A halál nem illett hozzád soha, hiszen, amíg egészséges voltál, élvezted az életet, tudtál szeretni, nem szeretni. S tudtál játszani a halállal, de soha nem láttunk meghalni. Nagyon becsaptál minket. Megcsaltál minket. De nem menekülsz, mi is utánad megyünk… Te örök „PARIPA”… Ég áldjon, nyugodj békében, pihenj csendesen!

Tollár Sándor

Töltsön be több kapcsolódó cikket
Még több betöltés Helyi Hírek

Vélemény, hozzászólás?

Ezt már olvasta?

A kutya és az ember kapcsolata

Tóth Milán ajkai fiatalember közel hét éve Nelson nevű labrador vakvezető kutyájával él, é…