Mangánbányászat századik évfordulója – Jubileumi ünnepség Úrkúton

Az úrkúti mangánbányászoknak nagyon nehéz volt átélniük, amikor az általuk sokszor szidott, de nagyon szeretett kilencvenkilenc éves bányájukat tavaly nyáron végleg bezárták. Nehéz, mert bent volt a munkájuk, a hivatásszeretetük!

Még egy szakmakultúrával kevesebb

Ez a szakma összefogásában, csapatszellemében nagyon sokat adott a magyar gazdaság és társadalom, s nem utolsó sorban az úrkúti község számára. Az úrkúti bányászok nagy szaktudással, odaadással dolgozták végig az elmúlt évtizedeket, szaktudásuk, szakértelmük végigkísérte a bányászkodást. Életük formálása közben, a nehéz munka elvégzésének folyamatában szénbányász kollégáikhoz hasonlóan egyaránt meg kellett küzdeniük a természet vad és vak erőivel, a geológiai és tektonikai viszonyokkal, a kőzetek irtózatos nyomásával és hasonlókkal. A mélyben…! De a felszínen a 2016-os év közepén talán még kegyetlenebb volt az „ellenfél”! A tavalyi év nem feltétlenül az örömről szólt, hiszen a bánya bezárásával még egy szakmakultúrával kevesebb lett Úrkúton és Ajka környékén.

Az úrkúti mangánérc-bányászat nagyon sok családnak adott megélhetési lehetőséget, nem könnyen szerzett kenyeret; vér, izzadság, balesetek, betegségek árán szerzett, ám nélkülözhetetlen kenyeret. Ebből a kenyérből épültek Úrkúton a sport, kulturális és társadalmi intézmények.

A mangánbányász, aki nap mint nap a mélybe szállt, saját és családja boldogulása érdekében felvette a harcot a természet kőbezárt erőivel, a bezártság, kiszolgáltatottság érzésével. Kutatta a kincset, építette a jövőt gyermekeik, unokái számára, akiknek sokszor a szakma szeretetét és fogásait is átadta, s ezáltal bányászgenerációk sora jött létre.

Úrkúton tágabb értelemben bányász volt mindenki: nemcsak a vájár, hanem a csatlós, csillés, mozdonyvezető, villanyszerelő, iparos. A mérnök, az aknász, a húzató, a csilleforgalom dolgozói, akik korábban nők voltak és olyan kemény munkát végeztek, amit sok férfi megirigyelhetne; továbbá a külszíni dolgozók, sofőrök, gépkezelők, karbantartók, takarítók, a könyvelés-elszámolás, titkárság, bér, tb, munkaügy dolgozói. Hiszen mindannyian egy célért küzdöttek: a mangánércet kitermelni, feldolgozni és elszállítani a vevők részére, ezeket a folyamatokat felügyelni, ellenőrizni és elszámolni.

Egy tollvonással száz ember munkahelye veszett el

Tavaly június közepén a Dunaferr váratlanul szerződést bontott az őket évtizedek óta kiszolgáló mangánbányával, amely Magyarország utolsó ércbányájaként látta el a dunaújvárosi céget mangánnal. A döntés sajnálatosan végleges és megmásíthatatlan volt, az úrkúti bányát egy Ukrajnából származó import cégre cserélték, amely valószínűleg alá tudott ígérni a bakonyiaknak. Egy inkorrekt versenyben az úrkúti bányászat alulmaradt, ezzel a sorsuk megpecsételődött.  Egy biztos, a dunaújvárosi cég nem európai módon zárta le a történetet. Pedig az úrkúti bányászok azon dolgoztak, hogy minőségben és mennyiségben kiszolgálják a vevőjüket. Arra büszkék lehetnek, hogy ez sikerült. Egy tollvonással veszítette el száz ember a munkahelyét, mert a Dunaferr a jövőben inkább az ukránoktól vásárol acélgyártáshoz szükséges alapanyagot. Pedig száz évre elegendő mangánvagyon van Úrkúton a föld alatt, és ott is marad. Az úrkúti vájárok számára tavaly nem maradt más hátra, mint a lassú temetés: a földalatti gépek szétszedése, a vágatok lezárása és a függőleges aknák kőzettel való feltöltése.

Mintha a „hegyeket” is megérintette volna az úrkúti bánya bezárása. Megható volt, ahogy a bányászok az utolsó csillét várták. A sín mellett hosszú sorban bányászok sorakoztak, miközben a hangszórókból a bányászhimnusz szólt. Mindenki párás szemmel figyelte az eseményeket, hiszen a bánya idén lett volna százéves. Köztudott, hogy 1917. augusztusában bukkantak a mangánércre, bár a tervek szerint szenet kerestek, de azt csak kisebb mennyiségben találtak.

Utolsó „Jó szerencsét!”

Nem érhette meg a századik évét az 1917-ben nyitott bánya, mert egy méltánytalan versenyben alulmaradtak. Az utolsó szállítmány, kétszázhetvenöt tonna mangánérc 2016. június 24-én hagyta el az úrkúti bányát. Utoljára hangzott el a bányászok egymásközti köszöntése – a „Jó szerencsét!” – úgy, hogy az még valóban hordozott magában jelentést. A bánya bezárásával e rövid és tömör, ám szimbolikus jelentőségű és sokat mondó kívánság kiüresedett szavak kapcsolatává sajdult.

Az úrkúti bánya vezetősége mindent megtett a bányászat fenntartására: hatalmas fejlesztéseket hajtottak végre, önköltségi ár alatt értékesítették a mangánércet, és az ésszerűség határáig finanszírozták a veszteséget és a vagyonvesztést.

Amikor már kiderült, hogy a bányászatot nem folytathatják tovább, a bánya vezetősége emberségesen minden dolgozójának kifizette a végkielégítést és más, összes járandóságát. Elvégeztek valamennyi bányabezárási munkálatokat, eleget tettek minden rekultivációs kötelezettségüknek. És mindezt önerőből, állami támogatás nélkül, a korábbi nyereséges működés során képzett tartalékokból.

A mangánbánya alapozta meg a község fejlődését

Nem egyszerű bánya volt az úrkúti. Az üzem rendszeresen támogatta az önkormányzatot, az óvodát, az iskolát, a sportot, a közösséget. A bánya az intézmények működéséhez és a rendezvényekhez is hozzájárult anyagilag, dolgozóira számítani lehetett település-üzemeltetési feladatokban.

Az idei bányásznapon a mangánbányászat századik évfordulója tiszteletére tartott ünnepséget a község. A jubileumi ünnepségen Fülöp Zoltánné polgármester köszöntötte Kádár Andrea Beatrix hölgyet, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium energiaügyért felelős helyettes államtitkárát, Óvádi Pétert, a Fidesz-KDNP veszprémi képviselőcsoportjának frakcióvezetőjét, a Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezet képviseletében Kolláth János főkönyvelőt, a Magyar Bányászati Szövetségtől Podányi Tibort.

Ünnepi beszéde elején külön köszönetet mondott a rendezvény anyagi támogatóinak, a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnak, a Magyar Bányászati Szövetségnek, valamint a Bánya, Energia-, és Ipari Dolgozók Szakszervezetének, hogy hozzájárultak az emlékműsor megrendezéséhez, és a bányászati emlékmű elkészítéséhez, valamint az ünnepélyes felavatáshoz. – Az elmúlt száz évet visszapörgetve ma már pontosan tudjuk, hogy a bányászat megindulása volt településünk fejlődése felé vezető út első és egyben legfontosabb állomása. Úgy gondolom, a tények és adatok azt bizonyítják, hogy ha nincs a mangánbánya a településünkön, akkor talán Úrkút még ma is csupán egy kis falucska lenne a többi Veszprém megyei település között. A mangánbányászat révén sok száz családnak lett Úrkúton otthona, vált biztosítottá a megélhetése, az idősebb generációk pedig anyagi biztonságban élhetik nyugdíjas éveiket. Természetesen nem a városokhoz hasonlítva, falunk elsőként rendelkezett emberek tömegének szórakozását biztosító mozival, kultúrházzal, épült önálló iskolája, óvodája, volt önálló orvosi ellátás a lakosság részére. Községünk óriási változásokon, erőteljes fejlődésen ment keresztül, és ez a fejlődés a mangánbánya működése nélkül nem történhetett volna meg – hangsúlyozta a polgármester. A továbbiakban szólt a jelenlévő bányászokhoz: – Önök igazán tudják, mit jelent a bányászat, a bányászkultúra és az ahhoz való érzelmi kötődés. A bányászok, a bányászutódok, fiaik és unokáik büszkén, emelt fővel, nyílt tekintettel mondhatják, ha bányász múltjukról esik szó, hogy őseik, elődeik erőfeszítése nem volt hiábavaló. A bányásztársadalom által létrehozott munkakultúrát, szociális vívmányokat, értékrendjüket, erkölcsi példájukat a sorra bezáró bányák sötétje nem zárta magába – fogalmazott ünnepi beszédében Fülöp Zoltánné, majd József Attila verséből idézett: „…s ha beomlanak is a bányát / vázazó oszlopok, / azért szívük mélyén a kincset őrzik, / és az lobog / s újra nyitnák a tárnát / amíg a szívük dobog.” Hozzátette: – Az újrakezdés vágya a jelenlegi helyzetünkben csak költői remény és nem realitás. Ennek ellenére remélem, hogy falunk fejlődése mégis töretlen marad, amelyet erőben, egészségben, lakosaink tevékeny közreműködésével együtt élhetünk meg. Gyökereinket nem felejtve, közös múltunk értékeit megőrizve együtt valamennyien, a települési önkormányzat, a nemzetiségi önkormányzat, a civil szervezetek és a lakosság összefogásával lehet megteremteni közös jövőnket és otthonunkat.

Fülöp Zoltánné a hivatalos rész után kérdésünkre elmondta: – A bánya bezárása jelentősen kihat a település további életére. Önkormányzati szempontból egyrészt jelentős iparűzési adóbevétel kiesést jelent, amely önként vállalt feladatokra nyújtott forrást, másrészt a bánya gépparkja, személyi állománya szükség esetén – például havazás, hó- és síkosság-mentesítés, egyre gyakrabban előforduló esőzés, olvadás miatti kiöntések – hatékony és gyors segítséget jelentett, amelyet más módon kell a jövőben megoldani. Ezenkívül az intézmények, valamint az intézményi alapítványok is érezni fogják a bánya működésének megszűnését. Gondolok itt anyagi támogatásra, eszközbeszerzésre, egyéb fizikális támogatásra. Összességében mind a kieső forrásokat, mind a bánya infrastruktúrájának, személyi állományának hiányát pótolni kell, amely gondot okoz és összetett feladatot jelent.

Emlék a mangánérc-bányászatnak

A bánya sokat köszönhet Farkas József korábbi igazgatónak, aki élete végéig hű maradt a bányához. Méltó követője volt fia, Farkas István, ő tizenöt évig dolgozott igazgatóként az úrkúti bányánál.

A jubileumi rendezvényen köszöntötte az úrkúti lakosokat, a volt mangánérc-bányászokat: – Emléket állítani gyűltünk össze a mangánér-bányászatnak, a mangánérc bányásznak. Már a helyszín is jelképes: a háttér az egykori munkásszálló, a bányászotthon szépen felújított épülete. Nagyon sok bányász kezdte itt úrkúti életét, majd megházasodott, családot alapított, saját házat épített, amihez a bánya stabil, biztos anyagi hátteret biztosított. Maga az emlékmű két részből áll: a jobb oldalán látható mangán lamellit a valamikori I-es aknát kiváltó lejtősaknából származik. Ez, a mintegy száznyolcvan millió évvel ezelőtt létrejött karbonátos ércből az alsó kréta és alsó eocén földtörténetikor során oxidálódott lemezes oxidos érctömb. A baloldalon pedig egy kötöttpályás sűrítet levegővel működő fej feletti rakodógép, ami a bányász munkáját volt hivatott megkönnyíteni és a termelékenységet növelni. Az érctömb a természet nagyságát, örökkévalóságát és hihetetlen erejét jelképezi, a rakodógép pedig az emberi teljesítőképességet, hogy legyőzte a természetet, és annak elemeit a saját hasznára fordította. Az ember kibányászta a mangánt, amivel jó minőségű acélt állított elő, és abból gépet épített, hogy még többet és könnyebben bányászhasson. Ez a kompozíció egyszerre állít emléket a mangánércnek, a mangánérc-bányászatnak és a mangánérc bányásznak. Ezzel tisztelgünk bányászelődeink emléke előtt, akik áldozatos munkájukkal hozzájárultak a mangánérc-bányászat és Úrkút község fejlődéséhez – fogalmazott a bánya utolsó igazgatója, majd külön köszönetet mondott a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnak, a Magyar Bányászati Szövetségnek, valamint a Bánya-, Energia-, és Ipari Dolgozók Szakszervezetének, hogy jelentős anyagi támogatásukkal hozzájárultak az emlékmű létrehozásához és a méltó megemlékezéshez. Zárszavában így fogalmazott: – A Föld nevű bolygónak azt a parányi részét, amit a bányászati tevékenységgel megsértettünk, és ami egykor nekünk az életet jelentette, visszaadtuk a természetnek. Van még egy álmunk nekünk, elkötelezett mangánérc bányászoknak. Egy múzeumot szeretnénk létrehozni a volt bánya területén, a II-es és III-as akna közt. Ehhez minden tárgyi emlék adott, a szellemi tőke is megvan még hozzá, egy valami hiányzik: a PÉNZ! Bízom abban, hogy az illetékesek felismerve ennek a páratlan ipartörténeti emlék-együttesnek a jelentőségét, segítséget nyújtanak a megvalósításhoz – fejezte ki reményét Farkas István.

Az ajkaihoz hasonlóan az úrkúti bányászat is most már véglegesen a múlté. Az egykori mangánbányászok pedig csak szomorúságot, keserűséget éreznek, mert a természet durva erői felett aratott győzelemnek nem a tavaly bekövetkezett módját álmodták meg! 

Tollár Sándor