Halottak napja, Mindenszentek – A kegyeletes emlékezés krizantémfelhői

Egy ilyen emlékezőírást nehéz elkezdeni. Ezt nem lehet úgy felfogni, hogy ülj le a számítógéphez, írd meg!

Ezt érezni kell, ennek belülről kell jönnie, ehhez emlékeknek kell fűződnie! Bár mindenféle békétlenség, helyi háborúskodás, a gyengék és elesettek üldözése mindennapos, , mégsem reménytelen az emberiség: mert a jók többen vannak, mint a gonoszok!

Ezt ilyenkor érzi az ember, amikor e szépséges, méltósággal teli két napon – Mindenszentek és halottak napján – se szeri se száma a temetőkbe látogatóknak, a virágokkal, gyertyákkal érkezőknek, és e két ünnepnap is kevés, hogy ki-ki szíve-lelke, meggyőződése szerinti hittel felkeresse elhunyt szeretteinek emlékhelyét. Akad, aki e két ünnep előtti vasárnap vagy a következő hét végén érkezik – ugyanolyan szeretettel, mintha az ünnepek napján érkezett volna. Sokan vannak azok is, akik el sem tudnak zarándokolni szeretteik haló porához, de otthoni csendes magányukban gyújtanak gyertyát, közös életük emlékhelyén – lakásuk csendes zugában -, s az imbolygó gyertyafényben idéznek fel egy kedves arcot, egy ismerős hangot.

A kegyeletes emlékezés krizantémfelhői vonulnak november első napjaiban a temetők parcellái, sírkertjei felé. A koszorúk, virágcsokrok betemetik a sírhalmokat, végső nyughelyeket. Sajátos illat lengi körül a fejfákat, az év utolsó kerti virágai pompáznak, ha csak egyetlen nap, egyetlen éjszaka is. Este pedig ezernyi gyertya gyúl, lélektől lélekig bevilágítva az emlékezés óráit. Nincs még egy nap az esztendőben, amikor ennyi virág kel útra, ennyi gyertyafény világítaná be az éjszakát. Mert nincs egyén, nincs család, akinek ne lennének drága halottai, emlékeztetői, akiknek sokat köszönhetünk, az életünket is. Az évek múlásával mind többen maradoznak el tőlünk, szülők, testvérek, barátok, akik közel álltak a szívünkhöz, akik társak voltak elesettségünkben, nehéz órákban. De legalább ezen a napon buzgó igyekezettel sietünk leróni kegyeletünket, áztatjuk lelkünket krizantémfelhők illatában.

Amikor végre gyertyákat gyújtunk, és a sírok fölött pislogó lángra nézünk, valami olyan érzés támad lelkünkben, hogy régvolt szeretteink emlékét tovább éltetjük, szemünkből az emlékezés könnyei nehéz esőcseppekként gördülnek alá. Szép is, méltóságteljes is ilyenkor szeretteink nyughelye. Jó és mélyen emberi visszagondolni anyánk, apánk jóságára, a közös múlt egy-egy emlékezetes órájára. S ahogy korosodunk, egyre több barát, ismerős, rokon sírját kell felkeresnünk. De ez az egy nap, legalább ez az egy az Övéké, a temetetteké, mert továbbmenni csak úgy lehet, hogy megállunk az élet nagy lótás-futásában, és visszanézünk múltunk egy-egy kapcsolatára, hogy lelkünk megfakult fényképeiről időnként letöröljük a feledés homályát, mert csak az emlékekkel tudunk tovább cipekedni. Akár családostul, akár magányosan állunk szeretteink sírjai felett, bizony először a fájdalom telepszik lelkünkre. Néhány szál virág, pár szál gyertya oldja a gondot, és mintha megkönnyebbültünk, mintha megtisztultunk volna, már könnyebb továbbvinni a terhet: valami felszabadult bennünk, valami oldotta lelkünket, és mennyivel szebb és nemesebb az élet, mint huszonnégy órával ezelőtt…

Van valami megrendítően szép ilyenkor a temetőkben egyaránt. Nemcsak a tengernyi virág, az illatfelhő, a táncoló gyertyafény, hanem az emlékezés méltósága. Ki befelé forduló lélekkel gondol a szerető szülőre, a jókedvű családtagra, a szépséges szeretőre, az igaz barátra. S az őszi elmúlás hangulata eszünkbe juttatja e szakadatlan változás: a születés és elmúlás csodálatos titkát. A lélekben ezer virág éled, ezer gyertya világít, ezer szó, mondat, vers, ének foszlánya hallatszik.

S talán minden fejfa, minden síremlék, minden márványtábla és minden temető homlokzatára Benjámin László költő gondolata írható: „Az élet szép, vidám ajándék. / Az elmúlás is szép, de bús: / Itt hagyja rongyait a koldus, / itt hagyja kincseit a dús…”

Halottaink velünk élnek, bennünk élnek. A temetők pedig intőn arra figyelmeztetnek újra és újra – éljünk értelmesen, ne üldözzük, ne bántsuk egymást! Legyünk megértőek, nemcsak önmagunk hasznára, hanem a nagyobb család örömére, boldogulására! Sajnos, sokszor nagyon szép temetéseket tudunk rendezni, csak éppen élni nem hagyjuk egymást…!

Tollár Sándor