Emléke kollégái és barátai szívében örökké él – Búcsú Táncsics Tamás önkormányzati képviselőtől

A december 20-án megjelent hír még mindig hihetetlen és megrázó, annyira valószínűtlen. Majd csak hónapok után szembesülünk igazán a ténnyel: Táncsics Tamás önkormányzati képviselő, a Kereszténydemokrata Szövetség ajkai elnöke, Veszprém megyei választmányi elnöke 57 éves korában elhunyt. Akkor jövünk rá, hogy nincs többé köztünk, amikor nem megy el Ajka város önkormányzati üléseire, a FIDESZ-KDNP rendezvényeire, amikor nem hangzik mindenki számára ismerős nyugodt hangja. De hisz’ ez képtelenség, mindig mindenhol megjelent, megszólalt a város érdekében. Az a hiány lesz majd megrázó igazán!

Az motoszkál most a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hiszen el sem köszönt… Úgy tesz majd, mint mindig: kedves mosollyal nyújtja a kezét, s a kollégái, a barátok ismét figyelnek rá. Bár nem akarta, mégis sokszor a középpontba került, hiszen KDNP-s politikusként egyéniség volt, akit mindig mindenhol szívesen láttak, s akit vissza is vártak oda, ahol egyszer, vagy többször megfordult. Talán ezért nem köszönt el senkitől…

Mindent olyan csendben tett. Csendben végezte felelősségteljes munkáját munkahelyén, a Bourns Kft.-nél, a városi önkormányzatnál, a Kereszténydemokrata Szövetség ajkai és Veszprém megyei vezetőségében. Komoly politikus volt és igaz barát, s ami a legfontosabb, a nehéz helyzetekben is EMBER tudott maradni. Így csupa nagybetűvel! Nem ment bele sötét, sunyi dolgokba. Persze, akadt, akinek nem tetszett egyenessége, karakánsága! Életét, eddigi tevékenységét már az égi önkormányzat mérlegeli. A mi dolgunk megidézni őt – bár furcsa dolog ez így, amikor még érezzük, hogy az önkormányzathoz holnap még bejön, meg holnapután, meg azután, és ez mindig így lesz. Ezt idézem meg, hogy ő mindig ott volt, ahol segíteni kellett, mindig megtette, amire kérték, mindig pontos és megbízható volt, és – ami felettébb ritka manapság – mindig kiegyensúlyozott, jó kedélyű. Hosszú évek óta tevékenykedett igazi közéleti emberként. A KDNP ajkai, megyei és országos vezetőségében kivívott tekintélyét nagyrészt munkájának, emberségének köszönhette. Iskolát teremtett munkaszeretetből, fegyelemből, a keresztények összetartozásából és nem utolsósorban az emberek szeretetéből. Hiányzott belőle a cinizmus valamennyi formája, sugárzott belőle a tiszta őszinteség!

Közvetlen kollégái is az emberségét, a másokért való fáradozását emelték ki. Még azt is mondták, hogy mindig az önmagukat nem kímélők közé tartozott. Azok közé, akik mindenkivel törődtek, mások gondjára-bajára érzékenyek voltak, csak önmagukra nem figyeltek eléggé. Sokkal többet törődött másokkal, mint önmagával. Most egy kis lelkiismeret furdalás is gyötörhet bennünket: vajon mi eleget törődtünk-e vele?

Nagyon jól tudta, hogy nemcsak a fájdalom feleződik azzal, ha megoszthatjuk valakivel. Az öröm, a boldogság is hatványozódik, ha olyan társaságba kerülünk, ahol szeretettel fogadnak bennünket. Így voltak ezzel a városunkban élő szegényebbek, hajléktalanok és nagycsaládosok is, akiket tíz éven keresztül minden karácsony előtt ünnepi ebédre hívott a Belvárosi Jézus Szíve katolikus templom mellett felállított sátorba. Tehát olyan volt, mint egy nagycsaládban a legtiszteletreméltóbb családfő, akinek segítő, támogató kezét mindig megfoghatták. A kedvesség, a csendesség és az emberség volt a csúcsteljesítménye. Csak sajnos, ezek nem „piacképes áruk” manapság…!

Karácsony előtt öt nappal az esti órákban a veszprémi kórházban ment el örökre 57 évesen, egyik napról a másikra. Most tudtuk meg, hogy szeptemberben nagyon beteg lett, de soha nem beszélt róla, nem panaszkodott, még szűk körben sem, senkit nem akart mind súlyosabb bajaival terhelni. Azt meg egyenesen gyűlölte volna, ha valaki sajnálkozva veregeti hátba, és igyekszik érdeklődést tanúsítani gondjai iránt. Nem, sosem panaszkodott. Három hónapig hősiesen viselte a fájdalmakat, ám karácsony előtti napokban a betegség kezdte összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépet szét mindent. Küzdött, tartotta magát a kemény ellenféllel szemben, kis javulásnak is örült, bízott, mint egész életében. Három hónapig felülemelkedett a szenvedő betegségen, a remény felvillanása és a visszazuhanás árkai között utazott ehhez a magányos végállomásig. Csak egyet nem tudott megtenni: az alattomosan támadó betegséget már nem tudta legyűrni. Szervezete most hagyta először cserben – ám visszavonhatatlanul és végérvényesen. Hiába volt a veszprémi kórház belgyógyászati osztály orvosainak és nővéreinek fáradozása, lelkiismeretes munkája, 57 évesen csendesen távozott el közülünk, szerényen, ahogy végigélte eléggé rövidre szabott életét. Egy igaz: kegyetlenül szakította szét nála a remény fonalát örökre a sors. Pedig erős ember volt, alaposan megküzdött az életért, minden örömért, minden elismerésért!

Mosolygós, vidám arcára mindig emlékezni fogunk, mert az igaz emberek derűje ült vonásain. John Lennon, a huszadik század egyik legnagyobb hatású angol énekes-zeneszerzőjének szavai jutnak eszembe: „Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmentél…” Azt hiszem, Táncsics Tamás mindenkinek nagyon hiányozni fog… Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Sok időnek kell eltelnie addig, míg igazán búcsút veszünk tőle. Most még maradjon velünk!

Sajnos, már csak egyet tehetünk: fejet hajtani előtte, megköszönni emberségét, Ajka város önzetlen segítését. Bár nagyon nehéz elhinni, hogy végleg elment, de megmarad, amit sokan tanulhattak tőle: az élet és a becsületes munka szeretete! A jó ügybe vetett hit ereje, a becsületes küzdelem vállalása, az emberség! Ez olyan emlékmű, amely kollégái és barátai szívében örökké él!

Hálával emlékezünk rá, helye most már örökre üresen marad a FIDESZ-KDNP frakcióban. És ha a világ dicsősége, valamint az élet elmúlik, vannak, akik örök nyomot hagynak maguk után! Táncsics Tamás igazi közéleti ember volt, kevesebbek lettünk távoztával. Örökké emlékezni fogunk rá!

 Tollár Sándor