A ballagó fiatalok életük nagy pillanatát élték át – Lezárultak a középiskolai ballagások Ajkán

„Ballag már a vén diák, tovább… tovább…” – hallottuk felcsendülni a szép régi diákdalt városunk öt középiskolájának és egy speciális szakiskolájának falai közül. A Bródy-, Bánki-, Bercsényi-, Fekete-Vörösmarty-, Szent-Györgyi-, Molnár Gábor iskolák tanulói búcsúztak ballagással. Ünnepi díszbe öltöztek az említett iskolák, és ünnep volt a szívekben is.

„Búcsúzunk és elmegyünk…” Elhagyták a diákok azt az intézményt, amely négy évig a „második otthonuk2 volt, még egyszer végigjárták a jól ismert falakat. Szépek voltak a ballagó fiatalok, sokukon látszott, hogy életük egyik nagy pillanatát élték át. Ügyesen, vagy egy kicsit esetlenül szorongatták a virágcsokrokat, hallgatták a beszédeket, és egy kicsit másképp néztek egymásra, bennük volt, hogy nemsokára itt az elválás perce, pedig milyen hosszú időt töltöttek együtt, egy teremben, egy padban.

Felhangzottak a köszöntő szavak, az utolsó intelmek. Mindegyik iskolában kihangsúlyozták: „Előttetek az élet és a küzdelem…”; „Nem kívánom senkitől, hogy csodás dolgot tegyen, de joggal elvárom mindenkitől, hogy mindig ember legyen!” Nem kaptak útravalóul üresen kongó jelszavakat, az iskolák vezetői elismerték jó tanulóikat, köszönetet mondtak a négyéves kiemelkedő munkájukért. Az ünnepi szónokok kihangsúlyozták: az elszakadás csak időleges, a tudást építő tanár, a csínynek, a szerelemnek is teret nyújtó iskola visszavár minden elköszönőt. S hátravan még a legnehezebb munka, a boldog és kemény éveket koronázó vizsgák sorozata. És itt az a határ, ahonnan nincs visszatérés: ez a felnőtté válás határköve!

A diákok közösen köszöntek el azoktól a tanároktól, akik a tőlük telhető legtöbbet nyújtották nekik, akik eligazították őket az ismeretek labirintusában, akik példaadásuk révén igényességre, erkölcsi tartásra edzették őket. Köszönetet mondtak a négyesztendei tanításért, az emberi példamutatásért! – Tanáraink elkísérnek minket életünk hosszabb-rövidebb szakaszán. Végül azonban már csak tekintetükkel követik távolodó alakunkat. E tekintetben egyaránt tükröződik a féltő gond és a bizalom. Féltő gonddal és bizalommal bocsátanak útunkra bennünket, és ez a bizalom talán a legfontosabb útravaló, amely egész életen át elkísér mindnyájunkat. Annak biztos tudata, hogy bíznak bennünk, hogy féltő gonddal tekintenek ránk, egy életen át tartó erőt ad az akadályok leküzdéséhez – hangsúlyozták a ballagók.

Furcsa egy nap volt ez a ballagás, akárhogy is nézzük. Mind a hat zsúfolásig megtelt középiskolában csókok, könnyek, mosolyok, elfogódott szülők sóhaja és büszke tekintete kísérte a ballagókat. Tehát lezárult egy korszak az életükben, de akárhogy is lesz, remélhetőleg sokáig fülükbe cseng Ady Endre üzenete: „S én véndiák, szívem fölemelem / S így üdvözlöm a mindig újakat: / Föl, föl fiúk, csak semmi félelem. / Bár zord a harc, megéri a világ / Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.” 

Hadd fejezzem be ballagási írásomat egy szellemes mondással: Fiatalok! Induljatok, tiétek a jövő! Úgy volt, hogy a miénk lesz! 

És ezt egyszer ők is megértik, mint ahogy mi, idősebbek… 

Tollár Sándor