„Vannak napok, melyek nem szállnak el…” Március tizenötödike köszöntése

„Vannak napok, melyek nem szállnak el, / De az idők végéig megmaradnak, / Mint csillagok ragyognak boldogan / S fényt szórnak minden születő tavasznak. / Valamikor szép tüzes napok voltak, / Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. / Ilyen nap volt az, melynek fordulója / Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.”– írta Juhász Gyula, a huszadik század első felének egyik legismertebb magyar költője Március idusára című versének első versszakában.

Március tizenötödike a magyar nemzet szabadság ünnepe. Ez a napot mi magyarok tettük ünneppé. Nem örököltük, nem kaptuk, hanem teremtettük. Teljesen és tökéletesen a miénk. Akkor is a miénk volt, amikor el akarták tőlünk venni. Nem adtuk. Nem adtuk, mert a mi ünnepünk az a mi szabadságunk. Amíg lesz magyar, addig lesz március tizenötödike. Amíg lesz március tizenötödike, addig lesz magyar szabadság.

A megemlékezés nagy kötelezettséget ró ránk, mert ezen a napon el kell gondolkodnunk azon, milyen lehetett 170 esztendővel ezelőtt élni, vagy meghalni a hazáért.

Március tizenötödike nemcsak ünnep, hanem olyan nap, amit szeretünk. Szeretjük március tizenötödikét, mert egyet jelent nekünk a szabadsággal. Szeretjük, mert nemzeti színt teremtett. A pirosat, a fehéret, a zöldet. Azt, ami számunkra azóta is a magyarságot jelképezi. Akkor még tudták, hogy a színek mit jelentenek: a piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény. Erő-hűség-remény: ezt választotta a magyarság saját eszményének!

Szeretjük március tizenötödikét, mert szabadsághősöket adott nekünk. Van, akinek tudjuk a nevét közülük, van, akinek nem. Kossuth Lajos úgy hívta a honvédeket: névtelen félistenek. A forradalom résztvevői nem hősök, szentek, hanem hozzánk hasonló emberek voltak, akik napi gondjaikkal küszködtek, de kötelességüknek tartották a haza szolgálatát. Így kerülnek igazán közel hozzánk ők, így kerül igazán közel hozzánk az ünnep.

Emlékezzünk hát arra, hogy negyvennyolc eszméje a „haza és szabadság” egysége volt, magyarság és emberség, múlt és jövendő, lélek és elme nagy találkozása és emelkedettsége a történelem szintjén. Emlékezzünk azokra, akik a tizenkilencedik században, a reformkorban már mindent előkészítettek a magyar szabadság, a nemzeti függetlenség és a magyar társadalom megújulása érdekében. A Széchenyiekre, Wesselényiekre, Kölcseykre, akiknek a rendszerváltozás erkölcsi feladat, kiállás, magyar elkötelezettség volt.

A remény hal meg utoljára!” – szoktuk mondani. Hogy ez mennyire igaz, az abból is látszik, hogy március közepén minden évben újra meg újra feltűzzük a kokárdát, a nemzeti szalagból készített bokrétáinkat, és évről évre átgondoljuk elődeink tetteit. A forradalom minden évben újra megszületik a szívünkben, hiszen a szabadságot nem egy arctalan tömeg vívta ki. A szabadságot egy alkotni képes, a közös célokért tenni tudó és tenni akaró egyének teremtették meg. Ők tetteikkel bizonyították, hogy bár  „egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen”. A nemzet összetartásának tudata 1848 óta a leggazdagabb erkölcsi, szellemi és érzelmi erőforrásunk. Ezáltal válnak érvényessé Petőfi Sándor szavai: ”Bárkié a dicsőség, a hazáé a haszon!” Az élethez pedig elengedhetetlen a béke, a szabadság és az egyetértés azok között, akik együtt élnek. Közös a sorsuk, közös a gondjuk, és egyikük sem juthat előre hosszú távon a másik rovására. Van egy hely, s egyben egy minden korban érvényes erkölcsi mérce, a szülőföld, a haza szeretete. „Isten egy szívnek egy kebelt teremte; így egy embernek egy hazát” – írta Kölcsey Ferenc. „Legyen béke, szabadság és egyetértés” – követelték a márciusi ifjak. Kívánhatunk-e mást, ennél többet ma a nemzet ünnepén!?

Városunkra is érvényesen kimondom: ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk 1848 örökségéhez. Ebben segít minket minden évben a megemlékezés a szabadságharcra, március 15-re és annak hőseire! Ez ad értelmet az ünnepségeknek, a koszorúzásoknak, a közös elmélkedéseknek! 

Tollár Sándor