Sajtónapon egy újságíró akár a lehetetlent is kívánhatja… – Magyar Sajtó Napjára

Március tizenötödike nemcsak az 1848-as forradalom és szabadságharc ünnepe, hanem a Magyar Sajtó Napja is. Ez a nap mindazokról szól, akik azért dolgoznak, hogy kedvelt nyomtatott lapjuk rendszeresen az olvasók kezébe kerüljön, valamint internetes lapjukat friss és korrekt anyagokkal olvassák.

Az élet menetében, az információk sodrában a sajtó az emberi kapcsolatok, akart-akaratlan összetartozások letéteményesévé vált, összeszikrázó ellentétek felvállalójává, olykor egyenlítőjévé; kultúrahordozóvá, a közös lelkiismeret egyik legfontosabb pillérévé. S ez nem kisajátítás. Így alakult… Így önti formába ma egyik – s úgy tűnik, legszélesebb – formáját az emberi szellem. S hogy tartalmában mennyire mélyet, az tőlünk, a sajtó munkatársaitól, s olvasóinktól egyszerre függ!

Az újságírók oldalán a riportokban, a legprózaibb tudósításokban is megbúvó igazságvágy, tisztességre, emberségre törekvés, az olvasókat megbecsülő alázat, a bármely oldalról jövő jó szándék felkarolása, a mindenekelőtt különböző városvezetések, egyéni hitvallások felett világló erkölcsnek kell lennie! Melynek szolgálóinak kell, hogy legyen az újságíró az írás, a közírás szentségének felvállalása okán. Hivatásában ez teszi az újságírót azzá! Nem a mindenkori városvezetéshez való elvtelen alkalmazkodás, ne adj Isten, bértollnokság…! Hanem a minden – köznek szánt – mondatunkban önkéntelenül is benne lévő vállalás, felelősség, a hitre és kételyre alkalmasság, a minden régi értéket megőrző újranyitottság, az örök ingoványokon elbotorkáló szívósság, a soha be nem biztosítható pályának áldozott életfedezet…

Arra kell törekednünk, hogy jó érzéssel vegye kezébe az újságot az olvasó, és keresse internetes lapjainkat, hogy minél többen lássanak szövetségest bennünk, hogy akit párbeszédre, nyilatkozatra kérünk, érezze, nem nekünk, hanem a köznek, a mindennapok emberének teszi, akit gyakori bajában, szorongásában nem hagyhatunk cserben. S ennek egyetlen útja, módja a nap mint nap folyamatos párbeszéd. A megértő együttműködés, a gyakorta kegyetlen világ jelenségeire, tényeire irányuló folyamatos és közös figyelem!

Tisztában vagyunk felelősségünkkel. Felelőtlenül nem írhatunk semmit. Higgyék el, sokszor megszenvedünk az írásainkkal. És higgyék el azt is, hogy mindig igyekszünk a realitások talaján maradni. Mert így tisztességes! Bízzunk benne, hogy álljuk a sarat, s mindig hitelesek tudunk maradni! Bár van olyan városi lap, ahol ezt lehetetlen megcsinálni…!

Pedig egy önkormányzat demokratikus működésének tükre a város vezetésétől is független, szabad városi lap. Egy városi lapnak vállalnia kellene az élő lelkiismeret szerepkörét, és nyíltan kiállnia az értelmes, követésre méltó célok mellett. És nem lenne szabad akut skizofréniában szenvednie…! Nos, van olyan városi lap, amely az előbbieknek képtelen megfelelni! Az elmúlt tizenöt évben…! A sajtóhoz való viszonyán mérhető a választott városi hatalom: demokratikus-e működése – vagy visszaélve a megadott bizalommal – kirekeszti választóit abból, hogy munkáját átláthassa, megítélhesse. Ha tiszták a szándékai, céljai, eszközei, akkor nem fél a nyilvánosságtól. Ha önző, sunyi, akkor szereti a ködösítést, a homályt. Sajnos, az utolsó két mondat egy városi lap sajtótükörképe, hiszen sanda egyéni és politikai szándék saját képére formálta már másfél évtizede. De vékonyjégen korcsolyáznak azok, akik ezt tovább erőltetik. Beszakadhat a jég alattuk. Be is fog! Ilyen esetekben az élet lesz a legnagyobb igazságszolgáltató!

Ha valaki nem tudná, egy lapot fenntartani, megjelentetni iszonyú munkával jár, de tönkretenni egy pillanat műve. S van olyan városi lap, amely pillanatnyilag ebben a stádiumban vergődik, csak az olvasókon kívül ezt senki nem hajlandó elismerni. A „jelenkor” főszerkesztői sokszor az aktuális városvezetések kegyeiben sütkéreznek, és ez fordítva is igaz, mert nekik olyan újságírók kellenek, akik azt dalolják vissza, amit ők hallani akarnak…! Az aktuális főszerkesztők sokszor az olvasók félrevezetéséhez kénytelenek nevüket adni, mert őket bértollnoknak tartják… Akik ezt vállalják, előbb-utóbb szégyenkezve távozhatnak, mert nem tudtak megmaradni az egyenes úton. Pedig a nyugodt alvásnak és a hótiszta lelkiismeretnek ezen az úton vannak előnyei! Hosszú távon nem lehet a hazugság mindenre gyógyír!

Egy igaz, igen sok mocsok halmozódott fel az utóbbi időben a közéletben. Hosszan lehetne sorolni a félrevezető információkat, tudósításokat. Remélhetőleg előbb vagy utóbb mindenki rájön, hogy nem lehet érintetlenül hagyni a szennyest, még ha az egyéni, a jól felfogott érdeke ezt is kívánja valakiknek. Bízunk benne, hogy a mocsokhalmozók, a félrevezető újságírók ideje lassan lejár. Egy életen át csak nem lehet a széljárásnak megfelelően menetelni. Balra át… jobbra át… igazodj… Egyszer csak eljut ez az embertípus is a hátra arcig, végre valahára csak eltűnik a színtérről…! Sajnos, napjainkban ez még eléggé lassú folyamat. Bár néhányan már eltűntek…!

Amit nagyon szeretnék, hogy szűnjön meg a politikát hivatásból űzők és a sajtó munkásai között az értelmetlen kötélhúzás. Szűnjön meg a sandaság, az egymásra mutogatás, a mellébeszélés, a fenyegetés és fenyegetettség! Mindenki a maga dolgát tegye: a sajtó ne csinálja a politikát, hanem tükrözze; a politika ne akarja irányítani a sajtót, mert nem ez a dolga. A sértődöttség, a bosszúvágy rossz tanácsadó. Csak a lövészárkokat kellene eltüntetni, és nem kellene sokszor pitiáner ügyekben is csípőből tüzelni egymásra…

Aztán még azt szeretném, ha mi, kollégák, legalább a sajtónapon gondolatban koccintanánk egymás egészségére. Mert valljuk be, évközben valahogy elsikkad a másik megbecsülése, ne adj’ Isten tisztelete. Én most ezeket szeretném a legjobban. Nemcsak a sajtónapon, az ünnepen, hanem egyébként is. De a sajtónapon különösen. Ilyenkor egy újságíró akár a lehetetlent is kívánhatja…!

Tehát a Magyar Sajtó Napját is ünnepeljük március tizenötödikén. Amikor forradalmi elődeinkre gondolunk, példájukból elsősorban megvesztegethetetlenségüket kell felidéznünk. Korlátainkat magunknak kell felállítanunk. Mégpedig úgy, hogy semmi más ne befolyásolhasson bennünket, csak a jó ízlés, a tisztesség!  

S minden újságírónak egyetlen cenzora legyen: a saját lelkiismerete! 

Tollár Sándor