Sokszor nyugalomra vágyunk…
De a nyugalmat gyakran összetévesztjük a semmittevéssel, az eseménytelenséggel, a változatlansággal. Pedig a nyugalom nem ezekről szól.
A legnagyobb nyugalomban is végtelen mozgalmasság van jelen.
Gondolj csak a természetre. Például egy tópartra, egy nyári meleg estén, ahol minden mozdulatlannak, némának tűnik. Ha jobban odafigyelsz, rájössz, hogy ez csak látszat. Hisz ebben a rezzenéstelen idillben is lágyan ringatóznak a part menti nádak. Szúnyogok és más éji rovarok szárnyainak zizegése, valamint tücskök százainak ciripelése alkotja és tarkítja a levegőben morajló csendet. A tó tükrének csillogását a távolban hangtalanul haladó vadkacsák keltette lágy fodrozódások törik meg. A vízben is virágzik az élet. Szúnyoglárvák milliói izegnek-mozognak, aprócska halak rejtőznek, bujkálnak a víz rettenthetetlen urai elől. Egy percre sem áll meg az élet…
Ha nincs szél, van szellő. Ha nincs szellő, akkor a vízből távozó pára hűsíti, csiklandozza az arcunk.
A legnagyobb nyugalom is mozgalmas…
Mi valójában nem a mozgalmasságtól, hanem a hajszoltságtól menekülünk. Ezért keressük a nyugalmat.
A mozgalmasság természeti, a hajszoltság emberi találmány.
A kettőt nem szabad összekevernünk.
A mozgalmasság a természetünk, és ezzel együtt a természet elválaszthatatlan része is. Maga az élet…
A hajszoltságot pedig mi, emberek aggatjuk, öltjük magunkra.
Olyan ez, mintha ekkor saját tekintetünk eredne a nyomunkba, és folyamatosan űzne bennünket egy céltalan cél felé.
Ha nyugalmat remélsz, mozgalmasságot keress. Azt válaszd, ne a hajszoltságot.
Az előbbi a békébe repít, az utóbbi az őrületbe kerget…
Kiss Tibor
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.