Úgy hiszem, egy helynek mindig van egy szelleme. Egy szelleme, ami az adott területre tévedőkben megidéz valamit. Érzelmeket kelt életre a szemlélőben, vágyakat, gondolatokat ébreszt, maradásra vagy éppen távozásra sarkallhat bennünket. És ennek a szellemnek a minősége, mibenléte, jelentős részt az ott élő emberektől függ. Ők színezik, alakítják azt a tetteik, viselkedésük, és az élethez való viszonyulásuk által. Egy kis helynek, egy kis városnak ez a fajta lényege, talán viszonylag könnyen megragadható. Hisz itt az emberek kevesebben vannak, és jobban ismerik egymást. Az üzletekben ismerős arcokba botlunk, akad, ahol már szinte évtizedek óta ugyanaz az eladó nyújtja át nekünk a megvásárolt terméket, vagy ugyanaz az illető fogad bennünket, esetleg tájékoztat egy témában. Idővel persze a dolgok átrajzolódnak. Az idősebb arcára talán ráncok kerülnek, a játszadozó gyerekek pedig felnőtté érnek. De mégsem ez az, ami számít, hanem a tekintetek mögött lévő csillogás, melyet az idő nem feltétlen fakít meg. Ezen a helyen – a méretéből adódóan – számos ismerős arc, ismerős csillogás néz vissza ránk, járjunk is a város bármely szegletében. Egyfajta állandóságot érezhetünk ezáltal, egy nyugalmat, melyet a nagyobb városok, idegen települések nem feltétlen adnak meg. Kicsit talán olyan, mintha itt lassabb, nyugodtabb lenne az élet. Ami persze csodás lehet, mégis közös felelőségünk, hogy e nyugalom apránként ne csapjon át bágyadtságba, hogy ne egy alvó város szellemét alkossuk meg ezáltal. E városra mondanak sok szépet, és kevésbé üdvöset is. De nem a kimondott szavak vagy jelzők teszik ilyenné vagy olyanná. Csak a szellem számít, ami pedig nagyban az itt élőktől származik. Én két Ajkát látok, bár mindkettő nyugodtnak mondható. Az egyik egy kicsit álmos, egy kicsit bágyadt. A másik – mely lelki szemeim előtt él – eleven, virágzó, élettel és ígéretekkel teli, ám mégis békés hely, ahova hazatér az ember. Hogy mit választunk, milyenné tesszük, rajtunk is múlik. Minden emberen egytől-egyig. Talán ezt is érdemes figyelembe vennünk, amikor egymáshoz szólunk, amikor egy új évbe kezdünk. Ajka tehát olyan, amilyenné tesszük azáltal, ahogy itt egymáshoz, és magához az élethez viszonyulunk. Kiss Tibor
