Ki megy egyetemre, a szülő vagy a gyermek?

Szép lassan közeledünk a februári, felsőoktatási intézményekbe való jelentkezések leadásának határidejéhez.

Mára a legtöbb érintettben talán már körvonalazódtak az ezzel kapcsolatos tervei, szándékai, döntései. Bizonyára sokan töltötték az utóbbi egy-két hónapot azzal, hogy nyílt napokra utaztak különböző egyetemekre, latolgatták az esélyeiket az egyes szakokat illetően, illetve tanácsokat gyűjtöttek családtól, barátoktól, ismerősöktől. Melyek eredményeként aztán többé-kevésbé letisztult minden, vagy épp felkavarodott, zavarossá vált az addigi, tiszta kép.

Akárhogy is legyen, lassacskán ki-ki megteszi a maga kis lépéseit ebben az ügyben.

Lesz, aki felvételezik egy felsőoktatási intézménybe, más még talán halogatja a dolgot, esetleg marad középszinten. Valamint akadhatnak olyanok is, akik úgy érezhetik, hogy ők ezzel az évvel végeznek egy egész életre a tanulással.

A választási lehetőségek szerteágazóak – és a társadalom elvárásaitól eltekintve –, bármelyik út lehet jó választás az egyén számára.

Már ha egyáltalán az egyénről, és az ő egyéni döntéséről van szó…

A saját, valódi hang gyakran elenyészik az emberben a zűrzavaros világ közepén állva, a felé áramló hatások, és más emberek olykor idegennek ható hangjai által. Ha pedig valaki már aligha érzi, hogy ki is ő valójában, akkor önmagát könnyedén a mások által róla festett kép alapján határozhatja meg.

Függetlenül attól, hogy egy fiatal pontosan milyen kapcsolatot ápol a szüleivel, a rá gyakorolt hatásuk semmiképp sem lebecsülendő. Még abban az esetben sem, ha a gyermek és szülő kapcsolat egyébként olykor már-már viharosnak mondható.

Egy-egy emberi döntésbe hamar belopódzhat egy másik személy elképzelése, sugallata, véleménye, és máris nem olyan biztos, hogy tisztán egyéni döntésről beszélhetünk, nem-e inkább puszta megfelelésről.

A továbbtanulás kérdése ebben a tekintetben egy viszonylag kényes ügy.

Van, ahol a család nyíltan, szinte ellentmondást nem tűrően terelgeti az ifjakat egyik vagy másik irányba.

Máshol ennek mértéke csekélyebb, ám a háttérben elejtett mondatok, „ártalmatlan” megjegyzések, rosszalló tekintetek és sóhajok ugyanúgy terheket rakhatnak egy fiatal vállára, hisz könnyedén rá nehezedő elvárásokként élheti meg azokat.

A szülők felelőssége tehát kétségtelenül óriási.

Fontos, hogy ne ők akarjanak „tovább tanulni”, egyetemre menni, vagy más ezzel kapcsolatos döntést meghozni a gyermekük által.

A gyermek lehet, hogy még fiatal, de attól még egy önálló emberi lény. Egy szülő csodálatos segítség lehet abban, hogy ez a lény megtalálhassa önnön lényegét, hogy felismerhesse ki is ő valójában, és milyen szerepet szán magának az életben.

Tehát nem mindegy, hogy valaki nevel vagy terel, döntést hozat vagy dönteni hagy, elvár vagy elfogad.

Bármilyen döntéseik is szülessenek a tovább tanulással kapcsolatban fiatal családtagjainknak, barátainknak, ismerőseinknek, próbáljunk burkolt vagy nyílt elvárások helyett elfogadással tekinteni rájuk.

Ne feledjük a kérdést: Ki megy egyetemre, a szülő vagy a gyermek?

És persze viselkedjünk is a válasznak megfelelően.

Kiss Tibor