Gondolatmorzsa Hosszú percek, rövid hetek Közzétett 2017-06-04 0 Fotó: Molnár Gergely Körülbelül néhány hete lehetett, hogy egyik este a zuhany alól kilépve a következőt jegyeztem fel egy kis fecnire: “Hosszú percek, rövid hetek”. Ennyi volt az egész, de természetesen a fejemben örvénylettek a gondolatok ezzel kapcsolatban. Tudtam, hogy le kell írnom őket, mert talán egy újabb csodás dolgot érthetek meg általuk, de az idő még nem volt alkalmas. Épp egy másik, számomra rettentő fontos munka kellős közepén voltam, ami rendkívül sok energiát igényelt a részemről, és amíg azzal nem végeztem, nem szerettem volna megosztani a rendelkezésemre álló erőforrásokat. A felfedezés, egy kiváló hangulatban töltött mozgalmas hét végén, vasárnap talált rám. Bevallom, épp egy kicsit (vagy talán nagyon) bosszankodtam, hogy másnap ismét vissza kell térnem a megszokott, olykor szürkés hétköznapokba. Ekkor tűnt fel, hogy az elmúlt hetet milyen hosszúnak is érzem. Mintha az első napjai valahova messze, a távolba nyúlnának már vissza, és mintha ebbe a kis rövid időszakba több hétnyi tartalom zsúfolódott volna. Visszatekintve talán nem is egy hétnek, hanem inkább majdnem egy hónapnak éreztem. Pedig miközben átéltem minden olyan gyorsnak tűnt. Repültek az órák a rég nem látott barátokkal, és a nekem meglehetősen tetsző kis programokkal, melyeket a párommal kitaláltunk. Nagyon jól éreztük magunkat, nem is tudom, hogy azelőtt mikor élveztem utoljára annyira az életet, mint ebben a pár napban. És itt fedeztem fel egy nagyon különös ellentmondást, és ezt jegyeztem le arra a papírra néhány szóban: “Hosszú percek, rövid hetek”. Felsejlett ugyanis, hogy a korábban már említett “szürkés hétköznapokban” néha úgy tűnik, mintha minden egyes eltelő percért meg kellene küzdenem. Ilyenkor mindig rettentő lassan haladnak az óra mutatói körbe-körbe, míg végül elérnek arra a pontra, ahol egy picit fellélegzik az ember. Ennek ellenére viszont egyik hét jön a másik után, sőt néha mire észbe kapok, már inkább hónapokról beszélhetünk. És az ember észre sem veszi, aztán már el is suhant egy év, ami szinte hihetetlen a megannyi végtelennek tűnő pillanat miatt, amit annyiszor az óránk bámulásával töltöttünk ezalatt. Akkor most hogy is van ez? A válasz az a pár szó, amit már leírtam kétszer, de most megteszem még egyszer: “Hosszú percek, rövid hetek”. Ez a dolog egyik fele. Ha nekünk nem igazán tetsző, vagy épp konkrétan számunkra terhes tevékenységekkel töltjük mindennapjainkat, akkor ennek ez lesz a következménye. De természetesen a fordítottja is igaz, ott az ellen oldal is, ami az előző példánál maradva (talán már kevésbé hangzatosan) így festene: Rövid percek, hosszú hetek. A kulcs az egészhez pedig az egységnyi idő alatt megélt pillanatok száma. Ha ezekből egy időszakba sokat becsempészünk, akkor az tele lesz élettel, és ezalatt nem is igazán lesz szükségünk órára, amit nézegethetnénk. Mert ha az ember igazán él, akkor nem érdekli az idő, hisz vele együtt szárnyal. Viszont ha ez a csodás kapcsolat nem jön létre, akkor ott van vele a konfliktus, amiről korábban írtam. Pont ez a csodás ellentmondás, vagy szabályszerűség teszi lehetővé, hogy valaki egy, a kívülállók számára rövidnek tűnő élet alatt, többet élhessen, mint egy aggastyán, aki egy évszázadot tudhat maga mögött, miközben haragban volt az idővel. Egy élet nem években, hanem megélt pillanatokban mérhető. Ki kell békülnünk tehát az idővel, méghozzá úgy, hogy megélt pillanatokkal töltjük fel a mindennapjainkat. Ezek olyan dolgok, tevékenységek, melyekkel igazán elemedben érzed magad. Hogy mik ezek, arra neked kell rájönnöd. Hogy sikerült-e, arra pedig a jelenedben, és a közelmúltadba kereshetsz válaszokat. Én is ezt teszem… KISS TIBOR
