Ha én devecseri polgármester lennék – Egy álom története

Devecser városában az időközi önkormányzati választásokra hat személy pályázott a polgármesteri címre, álmomban én voltam a hetedik. Eltűnődtem, ha én lennék a polgármester Devecserben, akkor hivatali teendőimet mivel kezdeném.

Legelőször is behúzódnék a polgármesteri iroda legsötétebb zugába, és mélyen elgondolkodnék önmagam és városom sorsáról, jövőjéről. Elgondolkodnék azon, hogy miért éppen én lettem a képviselőtestület feloszlatása után a polgármester, hiszen annyi nálam okosabb, alkalmasabb embert ismerek a környezetemben. Szeretnek és azért voksoltak rám az emberek, vagy éppen azért, mert nem szeretnek, és így akarnak velem kiszúrni? Egyáltalán hányan szavaztak rám, és vajon, hogyan gondolkodnak rólam azok, akik el sem mentek szavazni?

Azt hiszem, végül is majdnem mindegy, hogy a kérdésekre mik a válaszok, illetve úgy sem tudnék ezekről pontos képet kapni, meg hát mit is kezdenék az információval. Én lettem a polgármester, rám voksoltak, és ez éppen elég ok arra, hogy elégedett legyek választási szereplésemmel és az eredménnyel. Illetve, ha jobban belegondolok, elégedettségre, örömre nincs túl sok okom. Sőt, talán inkább szálljak magamba és sajnáljam, hogy nekem ilyen sors jutott. Mert mit tudok én tenni polgármesterként Devecserért? Az emberek érthető módon sürgős változásokat várnak tőlem, én pedig a viszonyok ismeretében úgy érzem, nagyon keveset tudok tenni. Ezért minimum azzal kell számolnom, hogy csalódást fogok okozni, és nagy tévedésként vonulok be a rám bízott Devecser város életébe. Ismereteim szerint pénzben nem fogok bővelkedni ebben a két évben sem, pedig az elképzeléseim megvalósításához éppen arra lenne szükség. De talán akkor is csalódást okoznék, ha nem lenne ilyen pénztelen a világ. Azt hiszem, az emberek megfogalmazott kívánságuk ellenére sem örülnének annak, hogy megpróbálnám környezetüket, életritmusukat, szokásaikat radikálisan megváltoztatni. Még az is lehet – és itt az ördögi csapda -, éppen ők akadályoznának meg abban, hogy felforgassam az életüket. Mert úgy gondolom, az emberek békességre, stabilitásra, kiszámíthatóságra vágynak. Szeretik – illetve szeretnék – tudni, mi lesz egy fél év múlva, vagy netán két év múlva.

Így, meditálás közben azt is bevallom, komoly zavarba jönnék, ha valaki azt kérné tőlem, hogy fogalmazzam meg az önkormányzat lényegét. Az igazság: nem tudnám pontosan. Őszintén szólva, nagy lenne a kísértése annak, hogy az előző időszakot próbálnám utánozni, csak még attól is gyengébben tudnám csinálni.

Frissen megválasztott polgármester létemre viszont nem adnám át magam a letargiának, nem uralkodhat el rajtam a tehetetlenség érzése. Megválasztottak annyian, amennyien, ilyen vagy olyan megfontolásból, szeretve vagy kárörömmel. A bizalom viszont kötelez – meg a bizalmatlanság is. Be kell bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok, tényleg a közérdekében vállalkoztam a legmagasabb városi közfunkcióra és nem éppen önös karriervágyból.

Tennem kell tehát, de mit és hogyan? Bevallom, a válaszhoz nem vagyok elég okos. Ezért kénytelen leszek jól felkészült embereket megnyerni magamnak és Devecser város ügyének – természetesen az önkormányzati testület mellett. Az biztos, okos és tehetséges emberekben nincs hiány, csak sokan közülük visszahúzódtak, távolmaradtak a közélettől. Az okos és tisztességes emberek régi vagy mai párttagsága nem érdekelne. Én úgy gondolom: az emberi tisztesség, szakmai kvalitás és pártagság három különböző kategória. A magam részéről az előbbi kettőt az utóbbi fölé helyezném. Az értelmes tanácsokra, javaslatokra mindig odafigyelnék, de a végtelenségig nem hagynám befolyásolni magam. Elvégre én vagyok a polgármester! Persze, néhány okos emberrel nem elégednék meg. Lehet, hogy reménytelen vállalkozás, de igyekeznék megismerni a lakosság gondolkodását is. Igaz, ez mostanában senkinek sem sikerült, de én mégsem mondanék le róla! Törekednék arra, hogy kölcsönösen megértsük egymást. Azt próbálnám megértetni, hogy legszűkebb életkörülményeiken, környezetükön most sem tudunk érezhetően javítani. Én pedig azt érteném meg, hogy ők ezt nem tudják megérteni, mert teljesen természetes: az emberek nem az önkormányzat zsebére gondolnak, hanem a sajátjukra. A békességre, összefogásra, stabilitásra és a fokozatos változtatásokra törekednék, remélve, hogy ezt elfogadják tőlem. Ha valamivel ellenszegülnének, azt is megérteném, és nem vádolnám őket maradisággal, butasággal. Én engednék!

Ha végiggondolom a 2019-es önkormányzati választásokig előttem álló két évet, úgy tűnik, nem lesznek nyugalmas napjaim. Szorítani fog a tehetetlenség, a bizalmatlanság. De azért remélem: örömben is lesz részem, és időnként talán még elégedett is leszek önmagammal. Ha látványos sikereket nem is tudok majd produkálni, elindíthatok valamit, valami újat, mást. Talán az utánam jövőnek már könnyebb lesz, és esetleg majd ő megköszöni nekem, hogy voltam. Ha csak a lehetőségét teremtem meg a további fejlődésnek, én már akkor is örülök. Vélhetően sokkal többre nem futja erőmből…

Elhatároztam, bárhogy is alakulnak a dolgok, nem mondok le – nem hagyom cserbe választóimat és nem szerzek örömet ellenségeimnek. Az persze más kérdés, ha egyszerűen megbukom. Végig akarom csinálni, vállalva a már most tisztán látható kudarcokat és nehézségeket!

Itt ébredtem fel, s kiderült, én nem is indultam a választásokon, nem lettem polgármester sem; a többség az időközi választáson is megválasztotta a régit, tehát Ferenczi Gábor lett újból a polgármester! 

Hát ezt álmodtam, se többet, se kevesebbet…

Tollár Sándor