EMLÉKKÉ VÁLT EGY LEGENDÁS KAPUS – Búcsú Takács Ferenctől

Szívfájdítóan ritkulnak a sorok. A nagy idők ajkai futballistái egymás után hagynak itt minket. Úgy látszik, az égi futballpályán most hiányzott egy kapus, mert „átigazolták” Takács Ferencet, az Ajka SE, az Ajkai Alumínium egykori kitűnő kapusát, aki nyolcvanas évei felett is igazi sportember volt. Akiknek megadatott a szerencse, hogy látták játszani, azt mondják, minden idők egyik legjobb ajkai kapusok közé tartozott. 

Ismét szegényebbek lettünk egy felejthetetlen sportemberrel, aki nyolcvankilenc éves korában távozott el végleg közülünk. Élete egybeforrt, egyet jelentett a futballal. Balatonszemesen született, és itt ismerkedett meg a labdarúgással. Az átlagosnál jobb reflexe és gömbérzéke miatt kapus lett belőle. Már tizennégy éves korában a Somogy megyei járási bajnokságban játszott a balatonszemesi csapatban. Kaposváron járt középiskolába, itt a Kaposvári Vasutasnál szerepelt. Az 1950-es évek elején az NB II-es Kaposvári Vasas, a mai Rákóczi elődjében volt kapus. 1955. februárjában igazolt Ajkára, és az ASE, majd Alumínium csapatában játszott a hatvanas évek közepéig. Nagyon jó kollektív szellem alakult ki akkoriban, tudtak egymásért küzdeni a játékosok. TAKÁCS FERENC a bajnoki mérkőzéseken végképp letette névjegyét az ajkai labdarúgás asztalára. Kitűnő, bravúros védéseivel rangot, tekintélyt vívott ki magának több mint tíz évig. Aktív játékospályafutása befejezése után utánpótlásedzőként csapataival másfél évtizedig sorra nyerte a bajnokságokat, dobogós helyezéseket ért el.

Sajnos, igaza volt, amikor nemrég az ajkai kórházban találkoztunk, néhány szót váltottunk, s kérdésemre, hogy érzi magát, csak legyintett, majd azt mondta: „Nem dicsekedhetek, úgy érzem, nincs már sok hátra az én meccsemből, és hosszabbítás sem lesz.” Nagyon nehéz elhinni, szinte képtelenség felfogni és megérteni, hogy utolsó személyes találkozásunk után hamarosan elment, és nincs többé közöttünk. Ő, aki számunkra a betegsége előtt a kicsattanó életerő megtestesítője volt, csendesen távozott mindörökre. Amikor utolsó találkozásunk után elköszöntem tőle, a kézfogása elárulta, hogy hosszú útra készül, de azért mosolyogva intett. Ezt a pillanatot őrzöm róla!

Számtalan mérkőzésen győzött, ám a súlyos betegséggel nem tudta felvenni a küzdelmet, s először hagyta el vesztesen a pályát. Labdája viszont gurul nemzedékről nemzedékre, és ha az évek tovaszállnak is, mindig, minden ajkai focirajongó tisztelettel ejti ki nevét, hiszen tettei Ajka futballtörténetének lapjain örökké aranybetűkkel tündökölnek. A „játékvezető” lefújta mérkőzését, és szívtelen módon nem hosszabbított… Sajnos, már csak egyet tehetünk: fejet hajtani előtte, megköszönni emberségét. Bár nagyon nehéz elhinni, hogy végleg elment, de megmarad, amit sokan tanulhattak tőle: az élet és a becsületes munka szeretete, a jó ügybe vetett hit ereje, a tisztességes küzdelem vállalása, az emberség! Ez olyan emlékmű, amely kollégái, tanítványai és barátai szívében örökké él!

Az utóbbi években sok hozzám közelálló kollégám, barátom temetésén vettem részt. Számtalan sírt álltam körül, sok búcsúztatót hallgattam, s amikor a gyászbeszédekben az elhunyt érdemeit, emberi nagyságát méltatták, elgondolkodtam: mennyi szépet és jót mondanak ilyenkor mindenkiről. Milyen kár, hogy ehhez előbb meg kell halnia az embernek! Nagy igazság ez, mert tényleg, ha a nekrológok gyönyörű mondatainak legalább a felét megkapnánk már halálunk előtt, bízvást szebb lenne az életünk!

TAKÁCS FERENC élete így is szép volt. Minden gyötrelmével, buktatójával, vargabetűjével együtt is csodaszép, hiszen mindig azt csinálta, amit szeretett. Legnagyobb szenvedélye a foci volt. Imádta. Ha most leírnám, hogy rendkívül jó kapus és remek edző volt, akkor odaátról biztosa azt üzenné: „Nem kell utólag agyondicsérni, sportkitüntetéseket se akasszatok már rám, mert mit csináljak vele itt!”

Mindent oly’ csendben tett a focipályán és azon kívül is. A Kedvesség és az emberség volt a csúcsteljesítménye. Ízig-vérig komoly sportember és igaz barát volt, s ami a legfontosabb: nehéz helyzetekben is EMBER tudott maradni! Átkozott múlt idő!

Magunk előtt látjuk arcát, amelyről a betegség végleg letörölte a színt. De a mosolyt akkor sem. Mosolygós, kedves arcára mindig emlékezni fogunk, mert az őszinte, egyszerű emberek derűje ült vonásain. Mindig úgy próbált élni, hogy ne vegyék észre ott, ahol van, de nagyon hiányozzon onnan, ahonnan elment…! Azt hiszem, TAKÁCS FERENC mindenkinek nagyon hiányozni fog… Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Sok időnek kell eltelnie addig, míg igazán búcsút veszünk tőle. Most még maradjon velünk!

Ha most itt állna fölöttem, és a hátam mögül olvasná, amit eddig leírtam, biztosan bólogatna és mondaná: „Eddig rendben, de most jön a neheze. Egy frappáns végét kellene írni az egésznek.” Tudom, hogy most mosolyog, mert végre sikerült megoldhatatlan feladat elé állítania.

De azért valahogy megpróbálkozom a zárszóval. Az egykori legendás kapus mindent beletett élete utolsó „filmjébe”. Úgy vívta ezt a végső harcot, ezt a szemét, egyenlőtlen, megnyerhetetlen küzdelmet, hogy sohasem engedte el a reményt. Talán csak a végén, amikor már nem maradt esély. Elcsendesült a képzeletbeli „moziterem”, megszólalni is nehéz, mert az élet tényleg olyan, akár egy film. A vetítés végén elsötétül a nézőtér, legördül a függöny, és hiába néznénk még tovább, már nem lehet. De akár egy film, TAKÁCS FERENC élete sem zárul le teljesen. , hiszen minden focirajongó emlékezni fog rá! Mert fénykorában sok feledhetetlen győzelem után a lelátón a szurkolók ünnepelték. És hogy lett a hangos sikertörténetből ekkora csend? Hogyan és miért tűnt el az életnek nevezett „társasjátékból”? A csend már örökre magához ölelte. Már nincs válasz a kérdésekre. Már csak a csend maradt. A temető csendje… És ha a világ dicsősége, valamint az élet elmúlik, ő azért örök nyomot hagyott maga után!

Befejezem én is e baráti megemlékezést, mert – a költő szavaival szólva – „hozzám már hűtlen lettek a szavak.” Abbahagyom az emlékezést már csak azért is, mert szinte látom, hogy a Mennyeknek országában rosszallóan ingatja a fejét, és felemelt mutatóujjával jelzi: ezt azért nem kellene, ez túlzás. Dehogy az! Róla (nagy szívéről, hatalmas labdarúgó-szakmai tudásáról, jóságáról…) órákon, napokon át lehetne – és kellene is! – beszélni olyan szívvel-lélekkel, mint ahogy ő védte egykori csapata kapuját, és edzőként adta át tudását tanítványainak. Fájó szívvel befejezem hát.

Most már tényleg a legsablonosabb szavakkal tudok csak búcsúzni tőle a családja, barátai és az ajkai fociszurkolók nevében: Kedves TAKÁCS FERI! Mindig emlékezni fogunk rád, és bennünk élsz tovább! Ég áldjon, Isten veled! Soha nem felejtünk el. Pihenj csendesen!

Tollár Sándor