Emlékek

Sok egykori emlék olyan, mintha csak tegnap történtek volna, vagy éppen most, ebben a pillanatban zajlanának, legyenek akármilyen régiek is. Szinte beléjük tudunk lépni, szétnézhetünk bennük, érezhetjük, amit egykor. Mintha nem is a múltunk, hanem a jelenünk volna.
Máskor viszont pont ellenkezőleg érezhetjük. Épp csak magunk mögött hagytunk valamit, és máris óriási távolságból tekintünk vissza rá. Látjuk benne magunkat, de mintha kicsit mégsem mi volnánk azok. Nem a mi szavaink, nem a mi tetteink, hanem talán valaki másé.
Miért lehet ez a kettősség?
Talán azért, mert két én él bennünk. Az egyik változatlan, örök. A másik folyton változó, olykor csapongó.

Amit az örökkel élünk meg, amit az ő szemén át látunk meg, az igaz lesz számunkra mindig, amikor ugyanazt a változatlan tekintetünket emeljük rá. Változó énünk esetében már más a helyzet. Az ő tapasztalatai az én átalakulásával együtt még saját maga számára is érvényüket veszthetik, értelmetlenné válhatnak, tehát idővel távolinak, ismeretlennek tűnhetnek. Másként fogalmazva, ebben a helyzetben a változás után már nem lesz bennünk senki, aki hajdani összefüggéseiben láthatná az esetet. Örök énünk nem tud azonosságot vállalni vele, hisz az egykori emlék nem az ő tapasztalata, nem az ő érdeme, másik énünk akkori alakja pedig talán már abban a pillanatban szertefoszlott, mikor a fejünkben élő mozzanat megtörtént. Ekkor lesz idegen számunkra egy emlék, egy múltbéli történés. Így lesz régi önmagunk csak egy halványan ismerős személy számunkra. Kit talán megértünk és elfogadunk, de egyetérteni vele már nem mindenben tudunk…