ELMENT A „PUCSI” – Végső búcsú Nagy Gyulától

Mindenki tudja, kiről is van szó. Így egyszerűen: „Pucsi”. Ajkán mindenki így ismerte. Soha nem sértődött meg becenevén, sőt, büszkén vállalta, mert tudta, hogy ez a szeretet és a megbecsülés jele.

Azt, hogy Nagy Gyula volt beírva az igazolványában, legfeljebb csak hivatalos helyen vették figyelembe. Az ASE egykori labdarúgója a nyolcvanas évei felett is igazi sportember volt. Akiknek megadatott a szerencse, hogy láthatták játszani, azt mondják, minden idők legjobb ASE játékosai közé tartozott.

Ismét szegényebbek lettünk egy felejthetetlen sportemberrel, aki 85 éves korában távozott el végleg közülünk. Élete egybeforrt, egyet jelentett a futballal. Pályafutása a bódéi grundokon kezdődött, a mezítlábas bajnokságból 1951-ben került az akkor NB III-as ASE csapatához. Több évtizedes aktív labdarúgó pályafutása után edzőként is sikeres volt. Negyedszázados edzői munkája során csapataival többnyire arany- és ezüstérmeket szerzett. Irányította a megyei ifjúsági válogatottat is. Edzői pályafutásának csúcsát a Herendi Porcelán SK-nál érte el, hiszen a csapat fennállása óta első ízben került fel az NB III-ba. A Herendi Porcelán SK örökös tagjának választotta.

Sok száz ASE mérkőzésen szerepelt, s alig akadt olyan találkozó, amelyiken ne lett volna ott a legjobbak között. Volt valami nagy titka, amit ma kevesen tudnak: ha ajkai mezben pályára lépett, nem ismert mást, csak az odaadást. Voltak mérkőzések, feledhetetlen csaták, melyek után soha sem tudott bőségesen beszélni ezekről a hőstettekről. Képtelen volt magát dicsérni, mindig olyasmit mondogatott, minek erről annyit beszélni, mindenki látta, mi történt, jó volt, szép volt, persze, hogy ő is igyekezett… Úgy vélte, hogy minden szép szövegnél szebben beszél a tett. A „nagy szív” azonban nemcsak ASE-mezben dobogott hevesen: melegszívű emberségét, odaadó segítőkészségét rengeteg barátja, sok-sok ismerőse és tisztelője tanúsíthatja. „Pucsit” mindenki szerette, akivel valamilyen módon kapcsolatba került. Közelről bámulhattuk azt az alázatot, amellyel edzői munkáját is végezte, azt a szorgalmat, amivel kivívta magának az ajkai futballban elfoglalt előkelő helyét. Azt a tiszteletet, ami őt megillette, nem adták ingyen. Szeretett nosztalgiázni, visszaemlékezni az elmúlt időkre, a kedves és általa tisztelt edzőire, Somogyi Lajosra (Stopi) és Gróf Józsefre. Tudott meghatódni és tudott nagyokat nevetni, egyiket sem szégyellte. Őszinte volt, minden hátsó szándék nélküli. Ember volt a szó legnemesebb értelmében!

Nagy Gyula életkedve elapaszthatatlanul vibrált, mozgékonysága, sodró lendülete bámulatra méltó volt. Nem fogott rajta az idő, nyolcvan év felett is több egységnyi fiatalság munkálkodott benne. Az FC Ajka labdarúgócsapatának állandó szurkolója volt, nélküle nem kezdődtek el a mérkőzések. Az idei tavaszi bajnokságban egyre ritkábban látogatott ki a városi stadionba, majd végleg elmaradt. Egészsége megromlott, elkezdődött számára egy rémálom. Betegségét kutató kórházi vizsgálatok, kezelések sorát élte át. Három hónapig hősiesen viselte a fájdalmakat, ám a súlyos betegség kezdte összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. Küzdött, mint a fociban, tartotta magát a kemény ellenféllel szemben, kis javulásnak is örült, bízott, hitt, mint egész életében. Rövid ideig felülemelkedett a szenvedő betegségen, a remény felvillanása és a visszazuhanás árkai között utazott ehhez a magányos végállomásig. Nem panaszkodott, inkább csendben tűrte a mind jobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. Csak egyet nem tudott megtenni: az alattomosan támadó betegséget már nem tudta legyűrni. Szervezete most hagyta először cserben – ám visszavonhatatlanul és végérvényesen. Egy igaz: kegyetlenül szakította szét nála a remény fonalát örökre a sors. S rá kellett jönnünk, hogy a halál nem ismeri a sportszerűséget, hiszen az utóbbi néhány hónapban alattomosan, észrevétlenül lopakodott utána, s szabálytalanul leszerelte úgy, hogy a szép emlékek kedves helyszínére – a városi stadionba – már soha többé ne tudjon elmenni. Számtalan mérkőzésen győzött, ám a súlyos betegséggel nem tudta felvenni a küzdelmet, s először hagyta el vesztesen a pályát. Labdája viszont gurul nemzedékről nemzedékre, s ha az évek tovaszállnak is, mindig, minden ajkai focirajongó tisztelettel ejti ki Nagy Gyula nevét, aki erős ember volt, alaposan megküzdött az életért, minden örömért, minden elismerésért! Aztán érkezett a szomorú hír: Életének nyolcvanötödik évében…

Tehát a legendás labdarúgó és edző, „Pucsi” elment. Örökre. Csendesen távozott el közülünk; szerényen, ahogy végig élte életét. Nem szurkol már a városi stadionban a mai utódoknak, nem ballag oda az ajkai játékosokhoz a győzelmekhez gratulálni. Itt-hagyta sok-sok barátját, családját, s örök szerelmét, a futballt. Ő, aki mindig elsőnek ment ki a pályára, s utolsónak jött el onnan, most nem várta meg a mérkőzés végét… Abban az ajkai földben nyugszik, amelyet az elmúlt nyolc és fél évtizedben sohasem hagyott el.

Köszönettel és hálával emlékezünk Nagy Gyulára, akinek helye örökre üresen marad a városi stadionban. Tettei az ajkai foci több mint kilenc évtizedes sporttörténelmének lapjain örökké aranybetűkkel tündökölnek. Azok, akik az ajkai új temetőben a sírját körülállták, bizonyára az FC Ajka meccseire is elmennek. S egy-egy látványos játék után alighanem az egykori kitűnő játékos is eszükbe jut. Talán így él tovább emléke! Aki ismerte, aki szerette, megőrzi emlékét, hiszen az egyén szelleme addig létezik, amíg valaki emlékezik rá. A jámbor életű, szép beszédű és szorgalmas egykori labdarúgóra és edzőre sokan és sokáig emlékezünk!

Nyugodjál békében, „Pucsi”!

Tollár Sándor