Gondolatmorzsa Azért tettem, mert szeretlek… Közzétett 2017-04-06 0 Az „azért tettem, mert szeretlek” kijelentést, ha mentségként használjuk valamire, akkor az legtöbbször nem igaz. Ha a szeretet sarkall bennünket cselekvésre, az nem szorul mentségre. Persze, például ha a gyermekünk szalad, és mi megragadjuk a karját, mert különben az autó elé futna, ott kicsit másként fest a dolog. Ha tettünkért számon kér bennünket a gyermek, és ez a mondat is elhangzik az indoklásunkban, az lehet igaz. Hisz az óvás, a törődés is a szeretet egyfajta kifejeződése. Ám ekkor nem is mentségről, hanem sokkal inkább ténymegállapításról beszélhetünk. Viszont „szeretetünket” nem csak ilyen helyzetekben hozzuk elő az indoklásunkkor. Gyakran élünk vele, mikor cselekedetünkkel áthúzzuk egy rendszerint hozzánk közel álló személy számításait. Amikor eldöntünk valamit az érintett távollétében, elvágunk egy lehetőséget a tudta nélkül, vagy épp belekényszerítjük egy helyzetbe. Ekkor persze mi mindig „jót akarunk”… Csak a kérdés az, hogy kinek akarunk jót? Tényleg a másiknak, vagy titkon – még talán önmagunktól is rejtve – saját magunknak? Érdemes elgondolkoznunk, hogy nem-e csak azt szeretnénk, ha a másik a mi elvárásainknak megfelelően, a mi értékrendünk szerint cselekedne? Ha úgy tenne, ahogy nekünk jó, vagy ahogy mi jónak tartjuk… Ha így van, az nem szeretet… Az valami egészen más, hisz pusztán csak rólunk szól. A mi életünkről, önmagunkról, és ebben a másik csak egy szereplő. A szeretet nem így működik. A szeretet átkarol, óv, de el is tud engedni ha kell, viszont attól még nem múlik el. A szeretet nem kényszerít, korlátol, hanem inkább kiterjeszt, teret enged, lehetőségeket teremt. Ne feledjük, sosem tudhatjuk pontosan, hogy valaki másnak mi a jó, hogy milyen utat kell megtennie az életben, mi kell a boldogságához. Ezt nem dönthetjük el helyette, esetleg csak szeretettel teli támogatásunkkal segíthetünk, hogy az illető maga meglelje azt. De ehhez ha szükséges, néha bizony félre kell állnunk kicsit. Vannak ugyanis utak, melyeket mindenkinek magának kell megtennie. A szeretet azonban ekkor is életben marad, és óvó tekintetként kíséri a másikat, aki így tudhatja, hogy nincs egyedül.
