Az anyák mindig meg tudnak bocsátani – Anyák napjára virág helyett

0

Igen, anyák napján virág helyett valami mást is adhatunk. Mert megszokott már – rendes körökben – hogy virág legyen legalább ezen az egy napon. És köszönet, hála és jókívánság, esetleg egy ölelés… Legalább ANYÁK NAPJÁN!

A legszebb és legelső szó, amelyet a kisgyermek először tagoltan, majd egyre összefüggőbben mond ki: MAMA, ANYU és később ÉDESANYÁM!

Mi minden fér bele ebbe az egyetlen szóba: ÉDESANYÁM…? A születéskor felszakadó, megkönnyebbülő sikoly, a csecsemő betegágyánál aggódó, éjjeleken ébrenlévő fáradhatatlanság, az öröm és a bánat könnycseppjei. A féltő idegeskedés önmarcangoló évei, a felnőtté vált gyermekre büszkén feltekintés lehetőségei, vagy az elfordulás gyilkos fájdalma, amit az anyának kimondani nem lehet, csak világgá kiáltani lenne érdemes, de ezt nem teheti, nem teszi meg az édesanya, mert az ő sorsa, hogy végsőkig bízzon és kitartson testéből kiszakadt hű, vagy hűtlen gyermeke mellett! 

A legelvetemültebb gonosztevő is visszaszelídül jólelkű gyerekké, mert mindenkit anya szült, és mert mindenkiben lakik egy csepp jóság, ami legalább ezen az egy napon gyermekké varázsolja a legrosszabbat is.

Persze, hogy jön a megbocsátás, mert az Anyák mindig meg tudnak bocsátani gyermeküknek, bármit is vétettek ellenük.

Én már hiába kérek feloldozást, nem hallom, hogy félig keserűen, félig mosolyogva mondaná az én jó Édesanyám, hogy „nem haragszom én, kisfiam…” Pedig úgy várom ezt a néhány szót, szétnézek, de nincs tévedés: magam ülök a temetőben egy hideg kövön, kérdéseimre nincs válasz, kérésemre nincs feloldozás… Amikor még örömmel hoztam orgonát, tulipánt, nem volt olyan súlyuk a szavaknak. Anyám nevetve ölelte át a csokrot, még ha kicsit rozsdás is volt az orgona, s csak azzal ütötte el a csodálatos pillanat varázsát, hogy megkérdezte: „Honnan loptad ezeket a virágokat?” És nevettünk, hogy a könny is kicsordult a szemünkből… Az évek múlásával egyre jobban aggódtam és könyörögtem: „Istenem! Hát ne tessék már minket itt hagyni, Anyuka!” Csak mosolygott és hangosan számolt: Apátok, Marika és Mártika már odaát vannak hárman, „nekem közöttük a helyem.” Így számolni és mérlegelni csak egy Anya tud. És minden érv hiábavaló. Békésen, szinte észrevétlenül ment át a „többiekhez”…

Azóta nincs nekem anyák napja. Hiába virág, hiába emlék, már nem tartom oda a fejem, hogy megsimogassa. Néha szívesen feledném ezt a május első vasárnapját. Mert felszaggatja szívem soha be nem gyógyuló sebét… Néha pedig hazajövök a világ végéről is, hogy ott legyek együtt az én Édesanyámmal. Ilyenkor elég pár perc, pár szál virág, pár bizonytalan szó, amit motyogok, miközben magam előtt a sírját nézem, saját hangomat hallva visszariadok a valóságba; körülnézek, nem hallotta-e valaki, hogy részeg módjára egyedül beszélgetek. Lepereg a néhány együtt töltött évtized, majd a nélküle töltött hosszú évek, és bólogatok, hogy az én Anyámat boldognak láttam közöttünk, de azt mondta, találkozni akar „odaát” férjével és két lányával, akik már korábban átkeltek Kháron ladikján a túlsó partra… Már csak a magának beszélő részeg őszinteség riaszt vissza a mába: nincs már jogom nekem ezt a napot ünnepelni. Megkeseredik a sós ízű könny, nincs értelme a legszebb virágcsokornak sem. Behunyt szemmel vágyom azt a régi gyerekkort, amikor minden titkok tudója az én Édesanyám volt. És minden megoldásé, és minden gondviselésé. Olyan egyszerű volt az eltelt nap, a kedvenc étel, a frissen vasalt ruha és a simogatás fejemen. Szaladok utána, hogy aludjon közöttünk, ne menjen el, hiszen nekem az Édesanyám kell! De hiába könyörgök, hiába kérek… Szétnézek, lát-e valaki, hallja-e, hogy bolondként, félhangosan motyogok magamnak…

De ne csak az év egy napján jusson eszünkbe, hogy mit is tettek értünk. Az Édesanyák áldozatvállalása határtalan. Az utolsó falatot is inkább megvonják maguktól gyermekeik javára. Az anyák fájdalma a legnagyobb, ha gyermekeiket szenvedni látják. De vajon ki veszi észre az ő kínjukat? Az Édesanyák példát adtak és adnak emberségből, szeretetből. Kísérje hát őket is az év 365 napján ugyanilyen szeretet, megbecsülés és tisztelet! Tőlük tanultuk a kitartás és lemondás, a semmiből is adni tudás csodáját, s míg álmaink, lehetőségeink az egekig érnek: ellestük tőlük a talpon maradás mesteri képességét.

Mit adhatunk nekik cserébe mindezért, amivé lehettünk velük és általuk? Azt az örömöt, hogy jól sáfárkodunk öröklött hajlamainkkal és adottságainkkal, hogy életet, szerelmet és melengető szeretetet tudunk és akarunk sugározni magunk körül, s hogy nem törünk darabokra, ha a kelleténél nagyobbat üt rajtunk az élet…

Kedves Édesanyák! Ennek a májusi vasárnapnak sajátos bája, varázsa van. Egy gyönyörű kép rajzolódik ki szemeink előtt: a csecsemőt a karján tartó Édesanya képe. Felejthetetlen és mélyen megható pillanat a születés. Az Édesanya arcát még az elszenvedett kín torzítja, de a büszkeség, öröm, az anyaság érzése széppé teszi! Május első vasárnapja tehát az Önöké, s nincs az a virágcsokor, kézcsók, vagy köszöntő, amely kifejezhetné azt a tiszteletet, amelyet megérdemelnek. Akik még megtehetik, simogassák meg e gyönyörű napon őszülő fejüket, fogják meg munkában elfáradt kezüket. Akiknek már csak az a szerep jut, álljanak meg a temetőben elhunyt Édesanyjuk sírjánál, miközben az emlékezés virágait elhelyezik. Gondoljanak a felejthetetlen évekre, amelyeket vele töltöttek. Az élet megy tovább. Emlékük azonban soha nem halványul!

Az anyák napja mindig is igazi ünnep, és annak is kell maradnia. Itt nincs pompa, nincs csillogás, agyondekorált színpad. Csak az Anya és gyermeke van jelen; és a világ legnagyobb kincse: a SZERETET!!! 

Fogadják tőlünk ezt a köszöntőt úgy, mint szerető szívünk tavaszi virágát, melyet Önöknek adunk gyermeki szeretetünk jeléül!

Tollár Sándor

Töltsön be több kapcsolódó cikket
Még több betöltés Helyi Hírek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ezt már olvasta?

Nyolc zsák használt zoknit gyűjtöttek

A környezettudatosság jegyében szervezett használt zokni gyűjtést a Zero waste-tudatos hul…