AZ AJKAI BÁNYÁSZKÖLTŐ SZÍVE ÖRÖKRE MEGÁLLT. Végső búcsú OSVÁTH IMRE költőtől

A 2021. május 22-én, Pünkösd előtti napon megjelent hír még mindig hihetetlen és megrázó, annyira valószínűtlen. Majd csak hónapok után szembesülünk igazán a ténnyel: OSVÁTH IMRE bányászköltő két és fél hónappal kilencvenharmadik születésnapja előtt elhunyt. Az motoszkál most a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hiszen el sem köszönt. Úgy tesz majd, mint mindig: kedves mosollyal nyújtja a kezét, s a barátai figyelünk rá. Bár nem akarta, mégis sokszor a középpontba került, hiszen bányászként, költőként és emberként egyéniség volt, akit mindig, mindenhol szívesen láttak, s akit vissza is vártak oda, ahol egyszer, vagy többször megfordult. Talán ezért nem köszönt el senkitől…

Osváth Imre 1928. augusztus 17-én született Ajkán. Gyermekévei Ajka-Csingervölgyhöz kötődtek. Itt jegyezte el magát a bányászattal, ami megszakítás nélkül negyvenhárom éven át tartott… Elvégezte a Bányaipari Technikumot, majd utána Budapesten felsőfokú végzettséget szerzett levelező tagozaton. Kora gyermekkorától a könyv volt a legjobb barátja. Így találkozhatott a magyar irodalom nagyjaival és a világirodalom klasszikusaival. Hetvenéves korában kezdett írni, és sikeresen faragta gondolatait rímekbe, amelynek eredménye: nyolc verseskötetet hagyott maga után. Szívemből szólok, Őszi fénysugár, Pusztába kiáltok, A szív zenéje, Ösvényt tapostam és hidat vertem, Öreg szívnek is van hangja, Göröngyös úton, Isten tenyerén címmel jelentek meg verseskötetei. Mind a nyolc kötetet ismerve, elsősorban gazdag témaválasztása okozott meglepetést. Otthonosan mozgott minden olyan területen, ahol az ember a főszereplő. Verseiben nincsenek kis és nagy dolgok. Számára minden fontos volt, ami emberi. Az emberről az embernek írt akkor is, amikor legmélyebb érzéseit osztotta meg az olvasóval. Osváth Imre költészetében megtalálta önmagát, de nemcsak a saját, hanem mások örömére is, akik verseit olvasták. Közel két és fél évtizedes alkotói aktivitása impozáns volt, melyet ezernél jóval több lírai alkotás, balladák és novellák sora jelzett. Munkáját országosan is több díjjal ismerték el, és megválasztották az Alkotó Képzőművészek és Írók szövetsége egyik alelnökének. Ez a megtiszteltetés lírai munkássága legnagyobb elismerése volt. Idős kora ellenére szellemi frissesség, gazdag élettapasztalat, jó emberismeret, megbocsátó szeretet kérése és adása jellemzi a nyolc kötetben megjelent alkotásait. Ami szomorú: utolsó köteteiben egyre erőteljesebben foglalkoztatta az idős kor, az elmúlás. Egy búcsúzó ember vívódásait, emlékképeit vetette papírra, aki „várja”, hogy szüleivel, feleségével találkozzon… Utóirat című versében így írt: „Már az út vége felé járok, / Fájdalmam átadom a magánynak. / Belenyugvásom adom az égnek, / Kezem nyújtom a fénynek. / Bánatom adom a fellegeknek, / Elmúlt ifjúságom a tavasznak. / Érzéseim versben az embereknek, / Idős életemet az elmúlásnak.” Ezekkel a gondolatokkal bocsátotta útjára utolsó kötetét. Sajnos, ebben nem tévedett…

Amikor megtudtuk, hogy rosszul lett és kórházba került, kezdtünk félve gondolni távozására. A betegség kezdte összekuszálni a szálakat és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. A halál alattomosan, észrevétlenül lopakodott utána, s durván, szabálytalanul leterítette. Pedig erős ember volt, alaposan megküzdött az életért, minden örömért, minden elismerésért! S rá kellett jönnünk, hogy a halál nem ismeri a sportszerűséget! Egy japán költő szerint az emberi élet gyenge dráma, mert nincs több, csak egy előadása. Nos, ha így van, akkor különösképpen méltányolni kell minden mozzanatát. Még az utolsót is! A legendás ajkai bányászköltő szíve örökre megállt, de ezzel egyidejűleg egy másik – immár örökérvényű – alkotóközösségbe igazolt: a feledhetetlen költők sorába. Mert elfeledni őt sem lehet… Irodalmi tevékenysége nemzedékről nemzedékre száll, s ha az évek tovaszállnak is, mindig, minden költészetet szerető ember tisztelettel ejti ki Osváth Imre nevét, hiszen tettei a bányászköltészet lapjain örökké aranybetűkkel tündökölnek!

Büszke vagyok, hogy OSVÁTH IMRE barátjának fogadott, és közel húsz évvel fiatalabban, még a bácsi szó használatát is megtiltotta számomra.
Hát akkor, Kedves Imre!
Mit mondjak, borzasztóan nehéz helyzetbe hoztál. Ugye el tudod képzelni, barátról múlt időben írni mit jelent? Amikor megtudtam, hogy végleg elmentél, Pünkösd vasárnapján reggeltől délutánig csak ültem a számítógép előtt, egyszerűen nem ment az írás. Nagy nehezen sikerült végre észhez térnem, hiszen előtted csak nem blamálhatom magam. Egy kicsit még megpróbálok elbeszélgetni Veled. Utoljára.

Emlékszel, hiszen Te mondtad, mit vessek majd papírra: tulajdonképpen megbíztál ezzel az írással. Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondtad: „Ha majd meghalok, jót is írjál rólam.” Sajnos, eljött ez a pillanat…

Sok régi barátot temettünk el az elmúlt évtizedekben. Számtalan sírt álltunk körül, milyen sok búcsúztatót hallgattunk, s amikor a gyászbeszédekben az elhunyt érdemeit, emberi nagyságát méltatták, Te mindig csendesen odasúgtad: „Mennyi szépet és jót mondanak ilyenkor mindenkiről. Milyen kár, hogy ehhez előbb meg kell halnia az embernek.” Nagy igazságot mondtál akkor, mert tényleg, ha a nekrológok gyönyörű mondatainak legalább a felét megkapnánk már halálunk előtt, bízvást szebb lenne az életünk!

A Te életed így is szép volt. Minden gyötrelmével, buktatójával, vargabetűjével együtt is csodaszép, hiszen mindig azt csináltad, amit szerettél. Legnagyobb szenvedélyed a bányászat és a költészet volt. Imádtad mindkettőt. Ha most leírom, hogy kitűnő versesköteteid jeletek meg, akkor odaátról biztosan azt üzennéd, amit unos-untalan a lelkemre kötöttél: „Semmi fennköltség, érzelgősség, felcicomázott körmondat, kenetteljes ömlengés. Nem kell utólag agyondicsérni.” Ízig-vérig barát voltál, s ami a legfontosabb, a nehéz helyzetekben is EMBER tudtál maradni!

Megígértem, hogy kedélyes lesz majd a búcsúztató, mert fiatalabb korunkban könnyű volt viccelődni a halállal. Most, hogy eljött és elvitt, otromba dolgot cselekedett.

Búcsúzni egy őszinte jó baráttól, hatalmas csapás a sorstól. Búcsúzni egy olyan baráttól, akivel évtizedeken át voltak pontosan megegyezőek az örömök és gondok, az nem is számít komoly búcsúnak, mert az ilyen ember a barátok lelkében soha nem hal meg! Most már mindig úgy emlékszünk majd Rád, hogy magunk előtt látjuk arcod, amelyről a betegség végleg letörölte a színt. De a mosolyt akkor sem. Kedves, csendes ember voltál, ezért is szerettünk. De a csendes embereket is érik méltánytalanságok, igazságtalanságok, fájdalmak. Az ember próbálja megemészteni a fájdalmat, de a legtöbb esetben ez fordítva történik…!

John Lennon, a huszadik század legnagyobb hatású énekes-zeneszerzőjének szavai jutnak eszembe: „Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmentél…” Azt hiszem, Te nagyon hiányozni fogsz… Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Ma még nincs kedvünk hozzáfogni. Sok időnek kell eltelnie addig, míg igazán búcsút veszünk Tőled. Most még maradj velünk!

Befejezem én is e baráti megemlékezést, mert – a költő szavaival szólva – „hozzám már hűtlen lettek a szavak”. Abbahagyom az emlékezést már csak azért is, mert szinte látom, hogy Imre a Mennyeknek országában rosszallóan ingatja a fejét, és felemelt mutatóujjával jelzi: ezt azért nem kellene, ez túlzás. Dehogy az, Imre! Rólad (nagy szívedről, irodalmi tudásodról, jóságodról…) órákon, napokon át lehetne – és kellene is! – beszélni olyan szívvel-lélekkel, mint Te írtad nyolc kötetben összegyűjtött verseidet. Fájó szívvel befejezem hát.

Imre, ég áldjon, Isten veled!

Tollár Sándor