A párizsi erőszakot előidéző sárgamellényesek mozgalmának egyedisége a korábbi franciaországi lázadásokhoz képest, hogy formájában és politikai céljait illetően is meghatározhatatlan: jóllehet az ellenzék támogatja a megmozdulást, egyetlen pártnak sem sikerül a franciák által megértéssel fogadott példátlan és sokrétű elégedetlenség élére állnia – írta hétfő délután a Le Monde című napilap. A balközép francia napilap kommentárja szerint politikailag érthetetlen az elemzők és a politikusok számára is, hogy a párizsi rombolást okozó 3 ezer ember között vegyesen voltak apolitikus, egyre eltökéltebb radikális tüntetők, ultrajobboldali csoportok és ultrabaloldali anarchisták, akiket valójában semmi nem köt össze. Yvan Benedettit, egy 2013-ban feloszlatott antiszemita ultrajobboldali csoportnak a volt vezetőjét meg is verték az anarchisták szombaton a zavargások közben. A Le Monde szerint nem az a kérdés, hogy miért és hogyan találtak egymásra a politikai szélsőségesek a szociálisan elégedetlen apolitikus tömeggel, hanem hogy mi ellen lázadnak. A válasz egyértelműnek tűnik: Emmanuel Macron államfő és reformjai, az általa képviselt politikai és gazdasági filozófia a tiltakozók célpontja. A francia közéletében sokan hasonlítják a szombati történéseket 1968. május 25-re virradó éjszakához. Az ötven évvel ezelőtti zavargások éjjelen sem a szélsőbaloldali csoportok, sem a rendőri erők nem tudtak mit kezdeni a feldühödött diákokkal, akik minden politikai képviseletet visszautasítottak. A sárgamellényesek maguk is az 1968-as májusi lázadásokat és az 1789-es francia forradalmat tekinti referenciának, azok jelképeit használják. Az összehasonlítás azonban azért nem tökéletes, mert 1968-ban a sztrájkoló munkásokat a kommunista párt és a CGT szakszervezet megszervezte, a lázongó diákokat sokan forradalmároknak tartották, s az ultrajobboldal nem volt jelen az utcákon. Charles de Gaulle kormányának volt kivel tárgyalnia, a diákok és a szakszervezeti vezetők közül is gyorsan kiemelkedtek a hangadók. A legfőbb különbség 2018-ban 1968-hoz képest, hogy a mozgalom politikailag meghatározhatatlan és nincsen se arca, se vezetője, s ez a kormányzat és a politikai ellenzék lehetőségeit is teljesen blokkolja. Tény viszont, hogy 1968-hoz hasonlóan a lázadás Párizs elegáns negyedeiben tört ki, ahol a helyieknek nincsenek pénzügyi gondjaik. Márpedig a középosztályt képviselő sárgamellényesek legfőbb követelései az életszínvonal javítására vonatkoznak. A tiltakozók a számukra a gazdasági és politikai hatalmat jelképező épületeknél, üzleteknél, műemlékeknél romboltak az elnöki hivatal közelében, amit viszont a rendőri erők mozgósítása miatt meg se tudtak közelíteni.
