Tudom, hogy mit kellene tennem, de…

Fotó: Kiss Tibor

Tudom, hogy mit kellene tennem… De az már egészen más kérdés, hogy mit teszek.

Sokunknak ismerős. Tudjuk, vagy talán inkább érezzük, hogy mi az, amit tennünk kellene, mégis egészen másként cselekszünk.
Nap, mint nap találkozunk ezzel, mind a saját, mind mások életében. Feltesznek nekünk egy kérdést, megjelenik bennünk a válasz, de mire szűrőinken áthaladva kimondott szóvá válik, valami egészen más hagyja el a szánkat. Vagy például döntési helyzetbe kerülünk, és bár csalogat, húz minket az egyik lehetőség magához, mi mégis a másik irányába tesszük meg a lépéseket.
Ez a belső „harc” legtöbbünkben ott él. Sokak szerint az ész és a szív viaskodik egymással, melyben a mindennapjainkban inkább az ész áll nyerésre. Szokták is mondani szeretteink – talán egyfajta ellensúlyként –, hogy hallgass a szívedre.
De lehet csak a szívünkre hallgatva élni? Szembe menni a logikával, az ész érvekkel? Félretehető lehet mindenféle érdek, szükség, melyek gyakran terelgetnek bennünket az életben?
Ha igen, akkor viszont miért van az, hogy a legtöbbünknek ez mégsem igazán megy?
Oda lép hozzánk egy „felettes”, egy cégvezető, vagy valaki, akitől látszólag függünk, és mintha nem is teljesen mi beszélnénk. Hiába minden szándék, mintha valaki más mondaná ki helyettünk a szavakat, átvéve tőlünk, szívünktől az irányítást. És ha őszinték vagyunk magunkkal, akkor gyakran az ilyen beszélgetéseket követően megrökönyödünk attól, ami elhagyta a szánkat. Talán még csalódunk is önmagunkban…

Azért van ez, mert különbség van aközött, hogy úgymond valóban a „szívünket követve” élünk, vagy pedig az eszünkkel próbáljuk kifürkészni a szív hangját.
Az utóbbinál az ész marad az irányító, és vagy hallgat a szívünkre, vagy pedig a saját szempontjait helyezi előtérbe, melyhez aztán cselekedeteinket alakítja. Így kerülhet végül ismét az első sorba az érdek, melyből téves tetteink eredeztethetők.
A titok az, hogy a szív kezébe kell adni az irányítást, hogy az ész az ő hangját követhesse. Persze ez nem feltétlen működik egyik pillanatról a másikra. Nem úgy megy ez, hogy ebben a percben eldöntöm, mostantól a szívemre hallgatok, és akkor mától minden mozdulatomat ő irányítja.
Az elhatározás kezdetnek jó. De ez csak az út első része. Egy folyamat, melyben napról-napra haladva egyre nagyobb teret engedhetünk a szívünknek, valódi belső hangunknak, törekvésünknek. Ehhez figyelem, jelenlét szükséges.
Bár eljátszhatjuk pusztán az eszünkkel is, hogy a szívünk szerint élünk, de az csak színjáték lesz, mely nem hoz magával megelégedést. Sőt, hatalmas belső ellentétek és problémák forrása is lehet.
Az ész ugyanis önmagában csak a logika világában tud hatékonyan működni, mozogni, saját szabályai, korlátai szerint. Nem öltheti magára a szív szerepét, bármilyen ügyes játékos is. A szív világa számára ismeretlen, idegen terep. Nem boldogul rajta, inkább csak botladozik. Ő egy segítő, egy társ az úton, nem a vezető.

Az átalakuláshoz tehát átszellemülésre van szükségünk, mellyel a szívünknek, szellemünknek egyre nagyobb teret engedünk, és ezzel valódi belső törekvéseink szerint élhetünk. Így apránként megszűnik a bennük rejlő ellentmondás. Ekképp lehet a szívünkre hallgatva élni. De ez már nem is igazán hallgatás, hanem inkább eggyé válás valódi utunkkal.

Kiss Tibor