Táncoló gyertyafény és tengernyi virág – Halottak napi megemlékezés

A kegyeletes emlékezés krizantémfelhői vonulnak november első napjaiban a temetők parcellái, sírkertjei felé. A koszorúk, virágcsokrok betemetik a sírhalmokat, végső nyughelyeket. Sajátos illat lengi körül a fejfákat, az év utolsó kerti virágai pompáznak, ha csak egyetlen nap, egyetlen éjszaka is. Este pedig ezernyi gyertya gyúl, lélektől lélekig bevilágítva az emlékezés óráit. Nincs még egy nap az esztendőben, amikor ennyi virág kelne útra, ennyi gyertyafény világítaná be az éjszakát. Mert nincs egyén, nincs család, akinek ne lennének drága halottai, emlékeztetői, akiknek sokat köszönhetünk, az életünket is.

Az évek múlásával mind többen maradoznak el tőlünk, szülők, férjek, feleségek, testvérek, barátok, akik közel álltak a szívünkhöz, akik társak voltak elesettségünkben, nehéz órákban. De legalább ezen a napon buzgó igyekezettel sietünk leróni kegyeletünket, áztatjuk lelkünket krizantémfelhők illatában. Nehéz szívvel megyünk egyik sírtól a másikig, böngésszük a síremlékeket, hogy szeretteink nevénél megakadjon a szemünk, hogy sírjon a lelkünk, hogy felidézzünk egy-egy mosolyt, egy-egy boldog pillanatot. A sírhantok közt tudatosul az emberben igazán, hogy milyen nagy szüksége van az élőnek az ő halottaira.

Amikor végre gyertyákat gyújtunk, és a sírok fölött pislogó lángra nézünk, valami olyan érzés támad lelkünkben, hogy régvolt szeretteink emlékét tovább éltetjük, és szemünkből az emlékezés könnyei nehéz esőcseppekként gördülnek alá. Szép is, méltóságteljes is ilyenkor szeretteink nyughelye. Jó és mélyen emberi visszagondolni anyánk, apánk jóságára, a közös múlt egy-egy emlékezetes órájára. S ahogy korosodunk, egyre több barát, ismerős, rokon sírját kell felkeresnünk. De ez az egy nap, legalább ez az egy az Övéké, a temetetteké, mert továbbmenni csak úgy lehet, hogy megállunk az élet nagy lótás-futásában, és visszanézünk múltunk egy-egy kapcsolatára, hogy lelkünk homályos fényképeiről időnként letöröljük a feledés homályát, mert csak az emlékekkel tudunk tovább cipekedni. Akár családostul, akár magányosan állunk szeretteink sírja felett, bizony először a fájdalom telepszik lelkünkre.

Néhány szál virág, pár szál gyertya oldja a gondot, és mintha megkönnyebbültünk, mintha megtisztultunk volna, már könnyebb továbbvinni a terhet: valami felszabadult bennünk, valami oldotta lelkünk, és mennyivel szebb és nemesebb az élet, mint huszonnégy órával ezelőtt…

Ezt ilyenkor érzi az ember, amikor e szépséges, méltósággal teli két napon – Mindenszentek és Halottak Napján – se szeri se száma a temetőkbe látogatóknak, a virágokkal, gyertyákkal érkezőknek, és e két ünnep is kevés, hogy ki-ki szíve-lelke, meggyőződése szerinti hittel felkeresse elhunyt szeretteinek emlékhelyét. Akad, aki e két ünnep előtti vasárnap vagy a következő hét végén érkezik – ugyanolyan szeretettel, mintha az ünnepek napján érkezett volna. Sokan vannak azok is, akik el sem tudnak zarándokolni szeretteik haló porához, de otthoni csendes magányukban gyújtanak gyertyát, közös életük emlékhelyén – lakásuk csendes zugában –, s az imbolygó gyertyafényben idéznek fel egy kedves arcot, egy ismerős hangot.

Van valami megrendítően szép ilyenkor a temetőkben egyaránt. Nemcsak a táncoló gyertyafény, a tengernyi virág, az illatfelhő, hanem az emlékezés méltósága. Ki befelé forduló lélekkel gondol a szerető szülőre, a jókedvű családtagra, a szépséges szeretőre, az igaz barátra. S az őszi elmúlás hangulata eszünkbe juttatja e szakadatlan változást: a születés és elmúlás csodálatos titkát. A lélekben ezer virág éled, ezer gyertya világít, ezer szó, mondat, vers, ének foszlánya hallatszik.

S talán minden fejfa, minden síremlék, minden márványtábla és minden temető homlokzatára Benjámin László költő gondolata írható: „Az élet szép, vidám ajándék. / Az elmúlás is szép, de bús: / Itt hagyja rongyait a koldus, / itt hagyja kincseit a dús…”

A temetők minden lakójának küldünk a Halottak Napján egy szál virágot. Egy vidám-friss krizantémot, egy színes fejű dáliát, egy nemes-szerény sírcsokrot. Mindazoké mellé, akik valóban leteszik őszünk utolsó ajándékát az örök nyugvóhely hantjaira. Csak mindenkinek jusson legalább egy szál…!

Bevallom, ezt az emlékező írást nehéz volt elkezdeni és megírni. Nem lehetett úgy felfogni, hogy ülj le a számítógéphez, írd meg! Ezt érezni kellett, ennek belülről kellett jönnie, ehhez emlékeknek kellett fűződnie! Hiszen halottaink velünk élnek, bennünk élnek.

A temetők pedig intőn arra figyelmeztetnek újra és újra: éljünk értelmesen, ne üldözzük, ne bántsuk egymást! Legyünk megértőek, nemcsak önmagunk hasznára, hanem a nagyobb család örömére, boldogulására! Sajnos, sokszor nagyon szép temetéseket tudunk rendezni, csak éppen élni nem hagyjuk egymást…!

Tollár Sándor