Március tizenötödikét mi magyarok tettük ünneppé

„Vannak napok, melyek nem szállnak el, / De az idők végéig megmaradnak, / Mint csillagok ragyognak boldogan / S fényt szórnak minden születő tavasznak. / Valamikor szép tüzes napok voltak, / Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. / Ilyen nap volt az, melynek fordulója / Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.” – írta Juhász Gyula, a huszadik század első felének egyik legismertebb magyar költője Március idusára című versének első versszakában.

A megemlékezés nagy kötelezettséget ró ránk, mert ezen a napon el kell gondolkodnunk azon, milyen lehetett 175 esztendővel ezelőtt élni, vagy meghalni a hazáért.

Március tizenötödike a magyar nemzet szabadság ünnepe. Ezt a napot mi magyarok tettük ünneppé. Nem örököltük, nem kaptuk, hanem teremtettük. Teljesen és tökéletesen a miénk. Akkor is a miénk volt, amikor el akarták tőlünk venni. Nem adtuk. Nem adtuk, mert a mi ünnepünk az a mi szabadságunk. Amíg lesz magyar, addig lesz március tizenötödike. Amíg lesz március tizenötödike, addig lesz magyar szabadság.

Március tizenötödike nemcsak ünnep, hanem olyan nap, amit szeretünk. Szeretjük március tizenötödikét, mert egyet jelent nekünk a szabadsággal. Szeretjük, mert nemzeti színt teremtett. A pirosat, a fehéret, a zöldet. Azt, ami számunkra azóta is a magyarságot jelképezi. Akkor még tudták, hogy a színek mit jelentenek: a piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény. Erő – hűség – remény: ezt választotta a magyarság saját eszményének!

Szeretjük március tizenötödikét, mert szabadsághősöket adott nekünk. Van, akinek tudjuk a nevét, van, akinek nem. Kossuth Lajos úgy hívta a honvédeket: névtelen félistenek. A forradalom résztvevői nem hősök, szentek, hanem hozzánk hasonló emberek voltak, akik napi gondjaikkal küszködtek, de kötelességüknek tartották a haza szolgálatát. Így kerülnek igazán közel hozzánk ők, így kerül igazán közel hozzánk az ünnep.

Emlékezzünk hát arra, hogy negyvennyolc eszméje a „haza és szabadság” egysége volt, magyarság és emberség, múlt és jövendő, lélek és elme nagy találkozása és emelkedettsége a történelem szintjén. Emlékezzünk azokra, akik a tizenkilencedik században, a reformkorban már mindent előkészítettek a magyar szabadság, a nemzeti függetlenség és a magyar társadalom megújulása érdekében. A Széchenyiekre, Wesselényiekre, Kölcseykre, akiknek a rendszerváltozás erkölcsi feladat, kiállás, magyar elkötelezettség volt.

„A remény hal meg utoljára!” – szoktuk mondani. Hogy ez mennyire igaz, az abból is látszik, hogy március közepén minden évben újra meg újra feltűzzük a kokárdát, a nemzeti szalagból készült bokrétáinkat, és évről évre átgondoljuk elődeink tetteit. A forradalom minden évben megszületik a szívünkben, hiszen a szabadságot nem egy arctalan tömeg vívta ki. a szabadságot egy alkotni képes, a közös célokért tenni tudó és tenni akaró egyének teremtették meg. Ők tetteikkel bizonyították, hogy bár „egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen”. A nemzet összetartásának tudata 1848 óta a leggazdagabb erkölcsi, szellemi és érzelmi erőforrásunk. Ezáltal válnak érvényessé Petőfi Sándor szavai: „Bárkié a dicsőség, a hazáé a haszon!” Az élethez pedig elengedhetetlen a béke, a szabadság és az egyetértés azok között, akik együtt élnek. Közös a sorsuk, közös a gondjuk, és egyikük sem juthat előre hosszú távon a másik rovására. Van egy hely, s egyben egy minden korban érvényes erkölcsi mérce, a szülőföld, a haza szeretete. „Isten egy szívnek egy kebelt teremte; így egy embernek egy hazát” – írta Kölcsey Ferenc. „Legyen béke, szabadság és egyetértés” – követelték a márciusi ifjak. Kívánhatunk-e mást, ennél többet ma a nemzet ünnepén!?

Városunkra is érvényesen kimondom: ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk 1848 örökségéhez. Ebben segít minket minden évben a megemlékezés a szabadságharcra, március 15-re és annak hőseire! Ez ad értelemet az ünnepségeknek, a koszorúzásoknak, a közös elmélkedéseknek!

Tollár Sándor