A megemlékezés nagy kötelezettséget ró ránk, mert ezen a napon el kell gondolkodnunk azon, milyen lehetett 177 esztendővel ezelőtt élni, vagy meghalni a hazáért.
Emlékezzünk hát arra, hogy ezernyolcszáznegyvennyolc eszméje a „haza és szabadság” egysége volt, magyarság és emberség, múlt és jövendő, lélek és elme nagy találkozása és emelkedettsége a történelem szintjén. Emlékezzünk azokra, akik a tizenkilencedik században, a reformkorban már mindent előkészítettek a magyar szabadság, a nemzeti függetlenség és a magyar társadalom megújulása érdekében. A Széchenyiekre, Wesselényikre, Kölcseykre, akiknek a rendszerváltozás erkölcsi feladat, kiállás, magyar elkötelezettség volt.
„A remény hal meg utoljára!” – szoktuk mondani. Hogy ez mennyire igaz, az abból is létszik, hogy március közepén minden évben újra meg újra feltűzzük a kokárdát, a nemzeti szalagból készített bokrétáinkat, és évről-évre átgondoljuk elődeink tetteit. A forradalom minden évben újra megszületik a szívünkben, hiszen a szabadságot nem egy arctalan tömeg vívta ki. A szabadságot egy alkotni képes, a közös célokért tenni tudó és tenni akaró egyének teremtették meg. Ők tetteikkel bizonyították, hogy bár „egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen”. A nemzet összetartásának tudata 1848 óta a leggazdagabb erkölcsi, szellemi és érzelmi erőforrásunk. Ezáltal válnak érvényessé Petőfi Sándor szavai: „Bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon!”
Városunkra is érvényesen kimondom: ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk 1848 örökségéhez. Ebben segít minket minden évben a megemlékezés a szabadságharcra, március tizenötödikére és annak hőseire! Ez ad értelmet az ünnepségeknek, a koszorúzásoknak, a közös elmélkedéseknek!
Tollár Sándor
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.