Március tizenötödike nemcsak az 1848-as forradalom és szabadságharc ünnepe, hanem a Magyar Sajtó Napja is. Ez a nap mindazokról szól, akik azért dolgoznak, hogy kedvelt lapjuk rendszeresen az olvasók kezébe kerüljön.
Az élet menetében, az információk sodrában a sajtó az emberi kapcsolatok, akart-akaratlan összetartozások letéteményesévé vált, összeszikrázó ellentétek felvállalójává, olykor egyenlítőjévé; kultúrahordozóvá, a közös lelkiismeret egyik legfontosabb pillérévé. S ez nem kisajátítás. Így alakult… Így önti formába ma egyik – s úgy tűnik, legszélesebb – formáját az emberi szellem. S hogy tartalmában mennyire mélyet, az tőlünk, a sajtó munkásaitól, s olvasóinktól egyszerre függ!
Az újságírók oldalán a riportokban, a legprózaibb tudósításokban is megbúvó igazságvágy, tisztességre, emberségre törekvés, az olvasókat megbecsülő alázat, a bármely oldalról jövő jó szándék felkarolása, a mindenekelőtt különböző városvezetések, egyéni hitvallások felett világló erkölcsnek kell lennie! Melynek szolgálóinak kell, hogy legyen az újságíró az írás, a közírás szentségének felvállalása okán. Hivatásában ez teszi az újságírót azzá! Nem a mindenkori városvezetéshez való elvtelen alkalmazkodás, ne adj Isten, bértollnokság…! Hanem a minden – köznek szánt – mondatunkban önkéntelenül is benne lévő vállalás, felelősség, a hitre és kételyre alkalmasság, a minden régi értéket megőrző újranyitottság, az örök ingoványokon elbotorkáló szívósság, a soha be nem biztosítható pályának áldozott életfedezet…
Arra kell törekednünk, hogy jó érzéssel vegye kezébe az újságot az olvasó, hogy minél többen lássanak szövetséges bennünk, hogy akit párbeszédre, nyilatkozatra kérünk, érezze, nem nekünk, hanem a köznek, a mindennapok emberének teszi, akit gyakori bajában, szorongásában nem hagyhatunk cserben. S ennek egyetlen útja, módja a nap mint nap folyamatos párbeszéd. A megértő együttműködés, a gyakorta kegyetlen világ jelenségeire, tényeire irányuló folyamatos és közös figyelem!
Tisztában vagyunk felelősségünkkel. Felelőtlenül nem írhatunk semmit. Higgyék el, sokszor megszenvedünk az írásainkkal. És higgyék el azt is, hogy mindig igyekszünk a realitások talaján maradni. Mert így tisztességes! Bízzunk benne, hogy álljuk a sarat, s mindig hitelesek tudunk maradni! Bár van olyan városi lap, ahol ezt lehetetlen megcsinálni…!
Amit nagyon szeretnék, hogy szűnjön meg a politikát hivatásból űzők és a sajtó munkásai között az értelmetlen kötélhúzás. Szűnjön meg a sandaság, az egymásra mutogatás, a mellébeszélés, a fenyegetés és fenyegetettség! Mindenki a maga dolgát tegye: a sajtó ne csinálja a politikát, hanem tükrözze, a politika ne akarja irányítani a sajtót, mert nem ez a dolga. A sértődöttség, a bosszúvágy rossz tanácsadó. Csak a lövészárkokat kellene eltüntetni, csak nem kellene sokszor pitiáner ügyekben is csípőből tüzelni egymásra…
Aztán még azt szeretném, ha mi, kollégák, legalább a sajtónapon gondolatban koccintanánk egymás egészségére. Mert valljuk be, év közben valahogy elsikkad a másik megbecsülése, ne adj’ Isten tisztelete. Én most ezeket szeretném a legjobban. Nemcsak a sajtónapon, az ünnepen, hanem egyébként is. De a sajtónapon különösen. Ilyenkor egy újságíró akár a lehetetlent is kívánhatja…
Tehát a Magyar Sajtó Napját is ünnepeljük március tizenötödikén. Amikor forradalmi elődeinkre gondolunk, példájukból elsősorban megvesztegethetetlenségüket kell felidéznünk. Korlátainkat magunknak kell felállítanunk. Mégpedig úgy, hogy semmi más ne befolyásolhasson bennünket, csak a jó ízlés, a tisztesség. S minden újságírónak egyetlen cenzora legyen: a saját lelkiismerete!
Tollár Sándor
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.