Költészetnapi gondolatok – A vers legyen barátunk, hű társunk

1

Itt az idei tavasz, hószirmaikat bontogatják a fák, ágaik sűrűjében titkokat kutatnak a szorgalmas méhek. A költőre, József Attilára gondolunk közben, hiszen az ő születésnapjával együtt április 11-én a költészetet is ünnepeljük. A nehéz sorsú költő születésnapját éppen ötvenkilenc éve, 1964 óta a Magyar Költészet Napjává nyilvánították. Ezen a napon tiszteletből a versek, a líra és azok alkotói felé fordítjuk figyelmünket, ha csak egy percre, ha csak egy gondolat erejéig is. A vers ünnepe – ha jól rendezik meg –, nemcsak a költők seregszemléje évről évre, hanem az eszméké, a szándékoké és az akaratoké is. Alkalom arra, hogy újra meg újra lemérhessük: hol tart a költészet és hol tart az ember.

„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga” – kezdte Ars poetica Németh Andornak című versét József Attila, aki nem tudhatta, hogy születésének napja egykoron a költészet napjává, s egyben a magyar irodalom ünnepévé válik majd. „Nem szükséges, hogy én írjak verset, / de úgy látszik, szükséges, hogy vers / írassék, különben meggörbülne a világ / gyémánttengelye” – írta egy másik versében a költő.

A vers a lélek pótolhatatlan szükséglete, amely mindig szárnyal, virágzik, velünk marad, és gazdagítja érzelmi intelligenciánkat. A vers évezredek óta az emberi gondolat- és érzelmi világ megnyilatkozási formája, és egyben tápláléka is. Ritmusa által gyorsan megtapad az emberi elmében és képzeletben, formai jellegzetessége a mondanivaló egyfajta sűrítményét, esszenciáját hozza létre.

József Attila életműve világosan megmutatja, micsoda fantasztikus játéklehetőség rejlik a magyar nyelvben. Elgondolkoztam, milyen értéke van manapság a versnek, a költeménynek. Megbecsüljük? Foglalkozunk-e vele? Jut-e rá időnk? Vagy csak kevesek kiváltsága, hogy a poézist behatóbban tanulmányozzák?

A szavak emberei – Ajkán a legismertebbek, több megjelent kötetük is bizonyíték: a közelmúltban elhunyt Kozma Károly, Osváth Imre, Poór Andrásné; a jelenleg is aktívak: Reviczky Krisztina, Józsa Károly, Kovács György, Péntek Zsófia, dr. Makkay Mária, Fábián Sándor, Horváth Sándorné, Bakonyi Zoltánné, Trinfuj Mihály, és az egykor ajkai, jelenleg Városlődön élő Pethő László – szinte észrevétlenül közöttünk élnek. Itt élnek ők, és formálják, csiszolják, építgetik azt a csodás tükröt, amelybe belepillantva, önmagunkat ismerhetjük meg minden erényével és gyarlóságával egyetemben. Mellettünk ők elmondják az utókornak, hogy hogyan élünk, mennyire tudtunk megmaradni az emberiesség útján. Jelet hagynak, mely nélkül szegényebb lenne a mi békés építőmunkánk, szegényebbek lennénk mi magunk is. Az ajkai amatőr költők versei már nem szorulnak külön ajánlásra, mert tartalmuk, szenvedélyes őszinteségük hírverés nélkül is megtalálják az utat az olvasó szívéhez. S valóban, a verseiknek kell helytállniuk! Az ajkai költők emberi erényei és tulajdonságai csak a verseiken keresztül nyerhetnek megerősítést, és mivel nincs ellentét a versekből kisugárzó eszmeiség és alkotójuk magatartása között, fel kell figyelni és leróni a tehetséget és emberséget megillető tiszteletet! Költeményeik minden sora, minden strófája világos, érthető és határozott, amelyek mögött az élmények és intő tanulságok sokasága feszül. Hiszem, hogy városunk tehetséges amatőr poétái a jövőben is kiváltják a jogos további érdeklődést és szeretetet is költői munkásságuk iránt. Nem csalódnak bennük, mert úgy érzem, megtalálták önmagukat, de nemcsak a saját, hanem mások örömére is, akik verseiket olvassák. Büszkék lehetünk Ajka városában alkotó amatőr költőkre. Valamennyien évről-évre többet tesznek városunk kulturális életének jobbításáért, az eddig elért sikerek megőrzéséért. És a legszebb módon: verseikkel, alkotásaikkal!

Mindennap olvassunk, verseljünk, merítkezzünk költőóriásaink csodáiban, mert a verslábak erőt adnak, simogatnak, a rímek szívünk dobbanására lüktetnek, a szavak mintha belőlünk szólnának nap mint nap. Ehhez ne kelljen alkalom, ne kelljen ünnep. A magunk irodalmi szentélyében, a lelkünk legmélyén legyen mindennapos a gyertyagyújtás, a könnyes útkeresés, a békét adó megnyugvás. Ezt kéne továbbadni, ezt a lángot kéne átörökíteni, hogy örök mécsesként ragyogjon minden ember lelkében!

Hiszem, hogy költészetünknek van olyan óriási tartalékereje, bátorsága, ami mind a költőket, mind az olvasókat továbbra is igen sokra kötelezi a líra ünnepén, meg azon túl is; hiszem, hogy a felnövekvő fiatal nemzedéknek meglesz az esélye arra, hogy a szellem olyan mérőeszközét adja olvasói kezébe, amely az egész emberiség, a mindenség órájához, a „csillagokhoz igazítva jár”. És akkor soha nem szólal meg a költészet felett a lélekharang. Szívünkre szirmot, fényt áraszt majd az eljövendő virágos, szép tavasz! Mint ahogy szép nap a Költészet Napja is, amelyen nemcsak József Attilára, hanem Márai Sándor költőnk születésnapjára is emlékezünk, hiszen 123 évvel ezelőtt, öt évvel József Attila előtt szintén április 11-én született. Legyen mindennapunk az, nemcsak egy évben egy. Mint ahogy Somlyó György költő is írta: „A Múzsa kint áll előttünk az utcán, / Engedjük be a házunkba, / És ne csak ezen a napon, / Az év mindegyik napján!”

Végezetül a fentieket alátámasztva álljon itt egy József Attila-vers, melyet 1937 márciusában írt. Talán nem a legismertebbek közül való, bár aki szívesen hallgatja Koncz Zsuzsát, az egyik verslemezén megtalálható: „Szállj költemény, szólj költemény / Mindenkihez külön-külön, / Hogy élünk ám és van remény, / Van idő, csípjük hát fülön.”

A vers tehát nekünk és rólunk szól, ezért legyen barátunk és hű társunk – és ha lehetne, Somlyó György szavait újból idézve: „Ne csak ezen az egy napon…!”

Tollár Sándor

 

Józsa Károly, ajkai költő versei:

 

Józsa Károly – Tanulni a múltból

 

Március idusán, mikor ünnepelünk,

Rólatok hős ifjak megemlékezünk.

Kokárdát tűzünk fel szívünk fölé ekkor.

„Talpra magyar” hangzik színpadról torkokból.

 

Akaratlanul is gondolatom támad.

Ti mit mutattatok országnak, világnak.

Vágyatok, harcotok végül is elbukott,

Bár Jellasics egykor Bécs felé szaladott.

 

Petőfi, Széchenyi, és te Kossuth apánk.

Tudva azt, sírnátok, sors mit hozott reánk.

Hogy tépett, szaggatott a huszadik század,

Hogy alakult sorsa szép magyar hazának.

 

Látnátok országunk, összezsugorodott.

Elvették nagy részét erősek, a gazok.

Háború pusztított szinte világszerte.

Uralkodott többin, aki ezt megnyerte.

 

Országhatárunkat tenger már nem mossa.

Nem miénk már biz Pozsony, Déva, Kassa.

Ungvár, Nagyvárad, Arad sem Kolozsvár.

Hunyadinak dicse: hős Nándorfehérvár.

 

Bocskoros ura van Erdélyországának.

Híre-hamva nincsen Nagy Magyarországnak.

Doberdó, Isonzó, rémálom Don-kanyar.

Vére hullt, s megfagyott többszázezer magyar.

 

Ember! Hisz láthatod, mit tesz, ha fegyver szól.

Tanulnod kellene a múlt borzalmaiból.

Kinek hatalma nagy, még többet szeretne,

Józan ész nem bírhat győzni így felette.

 

Józsa Károly

 

 

Józsa Károly – Petőfi kettőszáz

 

Hej, te magyar puszta, sík alföldi róna

Tisza, te atérségtékozlófolyója.

Négyökrös szekerek és ti kurta kocsmák.

Kurjantó csikósok, betyár járta csárdák.

 

Pattogó ostorok, esteli harangszó

Szomjas pór menyecske, kezében a korsó.

Gémes kút vályúval, legelésző gulya,

Nyargaló ménesek, nótázó furulya.

 

Nádasból reppenő megijedt vadlibák

Hangos fűzfa sípok, szilaj nádparipák,

Régi játszó társak, gyí lovam, gyíbetyár.

Kifáradt a lovas. Sárga cserebogár.

 

Mindnyájan tudjátok, éppen kétszáz éve

Született meg honunk kiváló elméje.

Jöttét nem jelezte fénylő égi csillag,

Angyalok sem szálltak le a földre aznap

 

Nem grófi sarj ő, nem kastély szülötte,

Három királyok sem hódoltak fölötte.

Egyszerű családban látott napvilágot.

Mikor a fagy rajzolt ablakra virágot.

 

Isten áldotta őt bőségesen ésszel.

Éveinek számát nem mérte bő kézzel.

Rövid életébe mégis sok belefért.

Örökre fennmarad az őneve ezért.

 

Júliához írt szerelmes versei

A magyar lírának ékes remekei.

János vitéz is ért útjának végére.

Rátalált réglátott édes szerelmére.

 

Márciusi ifjak egyik vezetője.

Nemzeti dalunknak nem csupán szerzője.

Lelkesítő hangon önmaga szavalta.

Halljátok magyarok, hí minket a haza.

 

Napjaink gondjai is megszaporodtak.

Kellene személyed, szavad a sokaknak.

Bizony, nem jött még el a Világszabadság.

Lenne tennivalód úgyszintén manapság.

Józsa Károly

Töltsön be több kapcsolódó cikket
Még több betöltés Belföld

Vélemény, hozzászólás?

Ezt már olvasta?

Transzcendentális meditáció tippek a jobb koncentráció és memória érdekében

A transzcendentális meditáció ™ egyre több figyelmet kap mint eszköz a jobb mentális…