Itt az idei tavasz, hószirmaikat bontogatják a fák, ágaik sűrűjében titkokat kutatnak a szorgos méhek. a költőre, József Attilára gondolunk közben, hiszen az ő születésnapjával együtt április 11-én a költészetet is ünnepeljük. A nehéz sorsú költő születésnapját éppen hatvanegy éve, 1964 óta a magyar költészet napjává nyilvánították. Ezen a napon tiszteletből a versek, a líra és azok alkotói felé fordítjuk figyelmünket, ha csak egy percre, ha csak egy gondolat erejéig is. A vers ünnepe – ha jól rendezik meg –, nemcsak a költők seregszemléje évről évre, hanem az eszméké, a szándékoké és az akaratoké is. Alkalom arra, hogy újra meg újra lemérhessük: hol tart a költészet és hol tart az ember.
„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga” – kezdte Arc poetica Németh Andornak című versét József Attila, aki nem tudhatta, hogy születésének napja egykoron a költészet napjává, s egyben a magyar irodalom ünnepévé válik majd. „Nem szükséges, hogy én írjak verset, / de úgy látszik, szükséges, hogy vers / írassék, különben meggörbülne a világ / gyémánttengelye” – írta egy másik versében a költő.
A vers a lélek pótolhatatlan szükséglete, amely mindig szárnyal, virágzik, velünk marad, és gazdagítja érzelmi intelligenciánkat. A vers évezredek óta az emberi gondolat- és érzelmi világ megnyilatkozási formája, és egyben tápláléka is. Ritmusa által gyorsan megtapad az emberi elmében és képzeletben, formai jellegzetessége a mondanivaló egyfajta sűrítményét, esszenciáját hozza létre.
József Attila életműve világosan megmutatja, micsoda fantasztikus játéklehetőség rejlik a magyar nyelvben. Elgondolkoztam, milyen értéke van manapság a versnek, a költeménynek. Megbecsüljük-e? Foglalkozunk-e vele? Jut-e rá időnk? Vagy csak kevesek kiváltsága, hogy a poézist behatóbban tanulmányozzák?
Pedig soha ennyire nem volt még szükség a versre, mint napjainkban, hiszen iránytűre van szükség ebben a néha zűrzavaros világban. Ilyen eligazító iránytű lehet a vers is. Mély társadalmi értelemben az élet fölmérhetetlen területeit pásztázza be, s a legszínesebb színskálával hat és felel a lélek legösszetettebb problémáira is. Az emberi és társadalmi kérdések felvetésén kívül vigaszt is találhatunk náluk gondunkra-bajunkra.
A szavak emberei – Ajkán a legismertebbek, több megjelent kötetük is bizonyíték: a közelmúltban elhunyt Kozma Károly, Osváth Imre, Poór Andrásné; a jelenleg is aktívak: Józsa Károly, Péntek Zsófia, dr. Makkai Mária, Reviczky Krisztina, Fábián Sándor, Kovács György, Oravecz Edit, Horváth Sándorné, Bakonyi Zoltánné, Papp Lászlóné, Trinfuj Mihály, és az egykor ajkai, jelenleg Városlődön élő Pethő László, valamint a szintén ajkai, de Budapesten élő Tóth Enikő – szinte észrevétlenül közöttünk élnek. Itt élnek ők, és formálják, csiszolják, építgetik azt a csodás tükröt, amelybe belepillantva, önmagunkat ismerhetjük meg minden erényével és gyarlóságával egyetemben. Mellettünk ők elmondják az utókornak, hogy hogyan élünk, mennyire tudtunk megmaradni az emberiesség útján. Jelet hagynak, mely nélkül szegényebb lenne a mi békés építőmunkánk, szegényebbek lennénk mi magunk is. Az ajkai költők versei már nem szorulnak külön ajánlásra, mert tartalmuk, szenvedélyes őszinteségük hírverés nélkül is megtalálják az utat az olvasók szívéhez. Költeményeik minden sora érthető, világos és határozott, amelyek mögött az élmények és intő tanulságok sokasága feszül. Hiszem, hogy városunk poétái a jövőben is kiváltják a jogos további érdeklődést és szeretetet költői munkásságuk iránt. Nem csalódnak bennük, mert megtalálták önmagukat, de nemcsak a saját, hanem mások örömére is, akik verseiket olvassák. Büszkék lehetünk Ajka városában alkotó költőkre, akik évről évre többet tesznek városunk kulturális életének jobbításáért, az eddig elért sikerek megőrzéséért. És a legszebb módon: gyönyörű verseikkel, csodás alkotásaikkal! Mindennapi életünk szürke élményvilágában az ajkai költők is a szépet, jót, igazat keresve, „díszkötésben” rímekkel tarkítva tálalják véleményüket embertársaik, olvasóik elé.
Mindennap olvassunk, verseljünk, merítkezzünk költőóriásaink csodáiban, mert a verslábak erőt adnak, simogatnak, a rímek szívünk dobbanására lüktetnek, a szavak mintha belőlünk szólnának nap mint nap. Ehhez ne kelljen alkalom, ne kelljen ünnep. A magunk irodalmi szentélyében, a lelkünk legmélyén legyen mindennapos a gyertyagyújtás, a könnyes útkeresés, a békét adó megnyugvás. Ezt kéne továbbadni, ezt a lángot kéne átörökíteni, hogy örök mécsesként ragyogjon minden ember lelkében!
Hiszem, hogy költészetünknek van olyan óriási tartalékereje, bátorsága, ami mind a költőket, mind az olvasókat továbbra is igen sokra kötelezi a líra ünnepén, meg azon túl is; hiszem, hogy a felnövekvő fiatal nemzedéknek meglesz az esélye arra, hogy a szellem olyan mérőeszközét adja olvasói kezébe, amely az egész emberiség, a mindenség órájához, a „csillagokhoz igazítva jár”. És akkor soha sem szólal meg a költészet felett a lélekharang. Szívünkre szirmot, fényt áraszt majd az eljövendő virágos, szép tavasz! Mint ahogy szép nap a Költészet Napja is, amelyen nemcsak József Attilára, hanem Márai Sándor költőnk születésnapjára is emlékezünk, hiszen 125 évvel ezelőtt, öt évvel József Attila előtt szintén április 11-én született. Legyen mindennapunk az, nemcsak egy évben egy. Mint ahogy Somlyó György költő is írta: „A Múzsa kint áll előttünk az utcán, / Engedjük be a házunkba, / És ne csak ezen a napon, / Az év mindegyik napján!”
Végezetül a fentieket alátámasztva álljon itt egy József Attila-vers, melyet 1937 márciusában írt. Talán nem a legismertebbek közül való, bár aki szívesen hallgatja Koncz Zsuzsát, az egyik verslemezén megtalálható: „Szállj költemény, szólj költemény / Mindenkihez külön-külön, / Hogy élünk ám és van remény, / Van idő, csípjük hát fülön.”
A vers tehát nekünk és rólunk szól, ezért tekintsük barátnak, hű társnak – és ha lehetne, Somlyó György szavait újból idézve: „ne csak ezen az egy napon…!”
Tollár Sándor
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.