Végső, baráti búcsú CZEIDLI JÓZSEFTŐL – Isten Veled, Jóska!

Hihetetlen és gyötrő a gondolat, hogy ő nincs többé, csak az emléke; egy kitűnő embertől búcsút kell vennünk. Azt a döbbenetes hírt, hogy 67 éves korában súlyos betegség következtében elhunyt CZEIDLI JÓZSEF, tanár-újságíró, Devecser Város Díszpolgára, az első pillanatban képtelenség felfogni, megérteni, mert annyira hihetetlen és megrázó, annyira valószínűtlen. Majd csak hónapok után szembesülünk igazán a ténnyel, akkor jövünk rá, hogy nincs többé közöttünk, amikor nem látjuk a devecseri rendezvényeken, nem olvassuk a beszámolóit a Naplóban és a Devecseri Újságban, amikor nem hangzik mindenki számára ismerős nyugodt hangja. De hisz’ ez képtelenség, mindig minden közéleti városi eseményen megjelent. Az a hiány lesz majd megrázó igazán. Azt mondják, az ember életében annyit ér, amekkora űrt hagy maga után. Őutána szívszorítóan nagy űr marad Devecserben és baráti körében. Nehéz kifejezni azt a fájdalmat, amelyet érzünk, hiszen olyan élet szűnt meg, amely hosszú évtizedekig tanári és újságírói munkában, küzdelemben telt el.

Ismét szegényebbek lettünk egy kollégával, jó baráttal. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején öt évig együtt dolgoztunk az Ajkai Szó városi lapnál, a Napló megyei napilapot is évtizedekig tudósítottuk, Czeidli Jóska haláláig a Devecseri Újság munkatársa is volt. Búcsúzni egy olyan kollégától, baráttól, akivel hosszú évtizedeken át voltak pontosan megegyezőek az örömök és gondok, az nem számít komoly búcsúnak, mert az ilyen ember a lelkünkben soha nem hal meg!

Mit mondjak, borzasztóan nehéz helyzetbe hoztál, Jóska. Ugye, el tudod képzelni, újságíróról, barátról múlt időben írni mit jelent? Ez gyilkos házi feladat. Amikor e sorokat írom, elmosódnak a mondatok szemem előtt, csak a több mint ötvenéves rutin vezeti ujjaimat a számítógép megfelelő billentyűjére, amikor a hihetetlent, a rémest kell leírnom: úgy látszik, a Devecseri Újság égi-szerkesztőségében hiányzott egy művelt tanár-újságíró, mert „átigazoltak” téged egy örökérvényű csapatba: a feledhetetlen újságírók szerkesztőségébe. Hiszen elfeledni téged sem lehet.

Mi, barátaid nagyon jól tudjuk, hogy te mindenkivel törődtél, a környezetedben lévők minden gondjára-bajára érzékenyen figyeltél, csak önmagadra nem eléggé. Sokkal többet törődtél másokkal, mint önmagaddal. Most egy kis lelkiismeret furdalás gyötör: vajon mi eleget törődtünk-e veled? Hiszen tapasztaltuk, hogy édesanyád halála után valami elszakadt nálad. Szomorú, hogy csak mélabúsan figyeltük, ahogy magadba roskadsz, de minden segítséggel elkéstünk. Csak azon tűnődöm, miért a temetőben jut eszünkbe, hogy mit kellett volna csinálni? Amikor a fennkölt kérdés már nem egyéb hasztalan sopánkodásnál…

Elgondolkodtam, hogy mennyi szépet és jót mondanak ilyenkor mindenkiről. Milyen kár, hogy ehhez előbb meg kell halnia az embernek. Nagy igazság ez, mert tényleg, ha a nekrológok gyönyörű mondatainak legalább a felét megkapnánk már halálunk előtt, bízvást szebb lenne az életünk!

A te életed így is szép volt. Minden gyötrelmével, nehézségével együtt is szép, hiszen mindig azt csináltad, amit szerettél. Legnagyobb szenvedélyed diákjaid tanítása és az újságírás volt. Ezt bizonyítottad a Devecseri Gárdonyi Géza Általános Iskolában, és azokban az újságokban, ahol írásaid megjelentek. Ezekből kiderül, hogy tanítványaid és az olvasók iránti szereteted megkérdőjelezhetetlen.

Mikor megtudtam súlyos betegséged, kezdtem félve gondolni távozásodra. Érezni lehetett, hogy valójában elindultál utolsó utadra. Nem panaszkodtál, inkább csendben tűrted a mind jobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. A váratlan betegség következtében elkezdődött számodra egy rémálom, amely különösen az utóbbi hónapokban kezdte teljesen összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. A rád jellemző emberi méltóságodat megőrizve, csendesen viselted a betegséget. Sajnos, az újságírók csendesen mennek el…

Hogy mi hiányzott neked a teljes, tökéletes élethez? Talán mindennél jobban az egészség. Mert hát 67 évesen még nem engedi magához közel a halált az ember. Még tervez, még álmodik, még elképzeli a derűs időskort. Neked ez nem adatott meg. Viszonylag fiatalon köszöntél el az életnek nevezett „társasjátéktól”. Visszavonultál a nyilvánosságtól, s már csak a csend maradt utánad. A devecseri Újtemető csendje… Egy japán költő szerint az emberi élet gyenge dráma, mert nincs több, csak egy előadása. Nos, ha ez így van, akkor különösképpen méltányolni kell minden mozzanatát. Még az utolsót is!

John Lennon, a huszadik század legnagyobb hatású énekes-zeneszerzőjének szavai jutnak eszembe: „Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmentél…” Azt hiszem, te nagyon hiányozni fogsz… Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Ma még nincs kedvünk hozzáfogni, mert annyira hihetetlen és valószerűtlen, hogy itt hagytál bennünket. Sok időnek kell eltelnie addig, míg igazán búcsút veszünk tőled. Most még maradj velünk! Hiszen te az az ember voltál, akiről nem feltételeztük volna, hogy meg tud halni. Biztos lehetsz benne, hogy nem is fogsz, a szívünkben örökké ott leszel! Neked még élni kellene, neked még lenni kellene. A halál nem illett hozzád soha. Amíg egészséges voltál, élvezted az életet, tudtál szeretni, nem szeretni. S tudtál játszani a halállal, de soha nem láttunk meghalni. Nagyon becsaptál minket. Megcsaltál minket. De nem menekülsz, mi is utánad megyünk…

Visszaemlékezve az együtt töltött újságírói évekre, mindig jelezted lapzárta előtt: „Akkor majd jövök, s hozom a kéziratot…” Bizonyára ugyanezt mondtad a Devecseri Újságnál is. Egy kézirat sajnos itt van, de ennek nagyon rossz a slusszpoénja. Ezt az utolsó földi riportodat gyalázatosan eltoltad! Ne haragudj, de át kéne írni a végét!!!

És mint egykori kolléga, ha most itt állnál mögöttem és olvasnád, amit eddig írtam, biztosan bólogatnál, s mondanád: „Eddig rendben, de most jön a neheze. Egy frappáns végét kellene írnod az egésznek.” Tudom, hogy most mosolyogsz, mert végre sikerült megoldhatatlan feladat elé állítanod.

Azért – ha nehezen is – megpróbálom befejezni ezt a baráti emlékezést, mert – Babits Mihály költő szavaival szólva – „hozzám már hűtlen lettek a szavak”. Czeidli Jóska halála annyira elkeserítő, hogy nehéz szavakat találnom. Abbahagyom az emlékezést már csak azért is, mert szinte látom, hogy Jóska a Mennyeknek országában rosszallóan ingatja a fejét és felemelt mutatóujjak jelzi: Ezt azért nem kellene, ez túlzás. Dehogy az, Jóska! Rólad (nagy szívedről, hatalmas szakmai tudásodról, jóságodról…) órákon, napokon át lehetne – és kellene is! – beszélni és írni olyan szívvel-lélekkel, mint te tartottad évtizedeken át óráidat tanítványaidnak, valamint a különböző neves újságokban megjelent cikkeiddel, riportjaiddal szereztél örömet az olvasóknak. Fájószívvel befejezem hát.

Kedves Jóska! Mosolygós, szerény, kedves arcodra mindig emlékezni fogunk, mert az igaz emberek derűje ült vonásain. Ég áldjon, Isten veled! Pihenj csendesen!

Tollár Sándor