Búcsú egy legendás bányászkapustól – Isten veled, Dávid Sándor

Fiatalember végső búcsúja mindig tragédia. Tragédia – érthetetlen és felfoghatatlan. Nem hisszük, nem hihetjük, hogy DÁVID SÁNDOR, az Ajkai Bányász egykori kitűnő kapusa nincs többé közöttünk. A nyolcvanas évek nagy egyénisége 64 éves korában „átigazolt” az égi focicsapatba, ahol már sok egykori kitűnő ajkai játékos kergeti a labdát, s valószínű, Takács Ferenc (Füles), Németh István (Rigó) és Bencze Lajos mellé szükségük volt egy fiatalabb kapusra is. Akiknek megadatott a szerencse, hogy láthatták játszani, azt mondják, minden idők egyik legjobb ajkai kapusai közé tartozott. Ő, aki az ajkaiak számára a kicsattanó életerő, a harsány jó kedély megtestesítője volt, csendesen távozott mindörökre.

Az motoszkál most a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hiszen el sem köszönt. Úgy tesz majd, mint mindig: kedves mosollyal üdvözöl mindenkit, s az egykori játékostársak, a barátok, a szurkolók ismét figyelnek rá. Bár nem akarta, mégis sokszor a középpontba került, hiszen labdarúgóként, kapusedzőként és emberként egyéniség volt, akit mindenkor szívesen láttak, és akit vissza is vártak oda, ahol egyszer, vagy többször megfordult. Talán ezért nem köszönt el senkitől…

Búcsúzni egy örökké vidám, mindenkivel heccelődő, mókázni tudó sporttárstól, jó baráttól, hatalmas csapás a sorstól. Búcsúzni ebben az esetben szépen és épelméjű mondatokkal egyszerűen képtelenség, lehetetlen vállalkozás. Búcsúzni valakitől, akivel sportvezető-játékos kapcsolatban hosszú éveken át együtt dolgoztunk, roppant felnagyítja, és ugyanakkor fantasztikusan lerövidíti a közöttünk lévő távolságot.

Ezért búcsúzni Dávid Sándortól, aki hosszú éveken át úgy volt mindennapjaink útitársa, ahogy a legközelebbi hozzátartozóink, vagy a pénztárcánk a zsebünkben, az olyan, mint amikor az ember elveszít valami nagyon közelállót, valamit, amiért addig csak úgy, reflexszerűen odanyúlt, vagy valakit, akihez csak úgy futtában odaszólt az ember. Búcsúzni egy olyan sportbaráttól, akivel évtizedeken át voltak pontosan megegyezőek az örömök és gondok, az nem számít komoly búcsúnak, mert az ilyen ember a lelkünkben soha nem hal meg.

Ismét szegényebbek lettünk egy felejthetetlen sportemberrel, akinek élete egybeforrt, egyet jelentett a futballal. Pályafutása a hetvenes években Zalaegerszegen kezdődött, ott a korosztályos ranglétrát végigjárva az NB I-es kerettagságig jutott, Magyar Kupa-mérkőzésen  pedig a felnőttek között is bemutatkozott. 1982-ben igazolt az Ajkai Bányászhoz, ahol több mint tíz évig védte az NB III-as és NB II-es csapat kapuját. Játékos pályafutását Ausztriában fejezte be, majd visszavonulása után az FC Ajka NB II-es utánpótlás és felnőtt csapatának kapusedzőjeként dolgozott haláláig.

Sok száz Ajkai Bányász-mérkőzésen szerepelt, s alig akadt olyan találkozó, amelyiken ne lett volna a legjobbak között. Kitűnő védéseivel rangot, tekintélyt vívott ki magának. Annyi káprázatos, bravúros megoldással ajándékozta meg az ajkai közönséget, hogy azok számbavételéhez egy külön ajkai kapus-lexikont kellene szerkeszteni. Volt valami nagy titka, amit ma kevesen tudnak: ha Bányász-mezben pályára lépett, nem ismert mást, csak az odaadást. Közelről bámulhattuk azt az alázatot, azt a szorgalmat, amivel kivívta magának az ajkai futballban elfoglalt előkelő helyét. Azt a tiszteletet, ami megillette, nem adták ingyen!

Mikor megtudtuk Dávid Sanyi súlyos betegségét, és hogy a farkasgyepűi Tüdőgyógyintézetben kezelik, kezdtünk félve gondolni távozására. Az utóbbi hetekben látszott rajta, hogy valójában elindult utolsó útjára. Nem panaszkodott, inkább csendben tűrte a mind jobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. Egy igaz: kegyetlenül szakította szét nála a remény fonalát örökre a sors. Mert hát 64 évesen még nem engedi magához közel a halált az ember. Még tervez, még álmodik, még elképzeli a derűs időskort. Őneki ez nem adatott meg. S rá kellett jönnünk, hogy a halál nem ismeri a sportszerűséget! Számtalan mérkőzésen győzött, ám a súlyos betegséggel nem tudta felvenni a küzdelmet, s először hagyta el vesztesen a pályát. A „játékvezető” nagyon korán lefújta mérkőzését, és szívtelen módon nem hosszabbított…

A halált el lehet, mert el kell viselni, de belenyugodni nem lehet. Különösképpen akkor nem, ha értelmetlen, váratlan, amely gyászt hozott a családjára, barátaira, egykori játékostársaira, valamint az FC Ajka csapatára, ahol hosszú évek óta kapusedzőként dolgozott. Sanyi távozása egy kemény „gyomros” nekünk! Ez nem volt benne a pakliban, hiszen az az ember volt, akit mindenki szeretett és tisztelt. Az a típus volt, akiről nem feltételeztük volna, hogy meg tud halni. Biztos lehet benne, hogy nem is fog, a szívünkben örökké ott lesz!

Magunk előtt látjuk arcát, amelyről a gyógyíthatatlan betegség végleg letörölte a színt. De a mosolyt akkor sem. Mosolygós, kedves arcára mindig emlékezni fogunk, mert az őszinte, egyszerű emberek derűje ült vonásain. Mindig úgy próbált élni, hogy ne vegyék észre ott, ahol van, de nagyon hiányozzon onnan, ahonnan elment…! Azt hiszem, Dávid Sanyi mindenkinek hiányozni fog… Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Sok időnek kell eltelnie addig, míg igazán búcsút veszünk tőle. Most még maradjon is velünk!

Hálával emlékezünk DÁVID SÁNDOR labdarúgóra és edzőre, s emlékül küldünk neki most egy szál virágot. Egy krizantémot, mert az olyan, mint a fehér és sárga focilabda!

Így őrizzük valamennyien örökké emlékét, és bennünk él tovább!

Tollár Sándor