Anita emléke szívünkben örökké élni fog

A minap beszélgettünk telefonon. A vonal végén Mrena György, az Ajka Hungalu labdarúgó csapatánál végzett közös munkánk során kialakult több évtizedes barátom. Gyuri korábbi beszélgetéseink során mindig vidám volt, de most nem nevetett. Sírt. – Nagy baj történt… Meghalt a feleségem, Anita, itt hagyott, elment örökre… Az ágyban, hajnalban mellettem halt meg… Azonnal hívtam a mentőket, és a sors kegyetlen fintora, hogy a mentős Dávid fiunk volt szolgálatban… – mondta elcsukló hangon.

Képtelen voltam egy szót is kiejteni. Ehhez le kellett ülni. Némán hallgattunk. Légüres térben utaztunk. Megindultak az emlékek. Amikor Gyuri a nyolcvanas évek közepén mesélni kezdte, hogy a Bakonyi Erőmű Művelődési Házában rendezett Katalin bálon megtalálta az igazit, s milyen elmondhatatlanul nagyszerű dolog összefutni azzal a tündéri hölggyel, akire egész életében várt, aki támasz, aki hátország, és aki élete végéig társa lesz. Ez így is volt harminchét évig. És most itt vannak a megfejthetetlen kérdések. Miért kell egy 58 éves felességnek egyik pillanatról a másikra meghalnia? Itt hagyni férjét, két fiát és két unokáját. Sőt, a hamarosan érkező harmadikat már nem volt ideje megvárni…. Miért?

„Valaki mondja meg, milyen az élet, / Valaki mondja meg, mér’ ilyen. / Valaki mondja meg, mér’ szép az élet, / Valaki mondja meg, miért nem.” Presser Gábor dalában feltett kérdésekre nincs válasz! Minden korai, értelmetlen halál előtt tanácstalanul állunk az élet kiszámíthatatlanságával szemben, tükör által produkált homályos tekintettel…

Az motoszkál most a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hiszen el sem köszönt… Ezt a megrázó hírt az első pillanatban képtelenség felfogni, megérteni, mert annyira hihetetlen és megrázó, annyira valószínűtlen. Döbbenetes múlt időben írni egy olyan hölgyről, aki maga volt a jelen idő. Vitalitásával, kirobbanó életkedvével, állandó tenni akarásával, áradó energiájával, amely örökös mozgásban tartotta, kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen munkaszeretetével, a jó ügyek iránti elkötelezettségével olyan értéket képviselt, amely kiválóvá tette. Majd csak hónapok után szembesülünk igazán a ténnyel: Mrena Györgyné Anita, a Tesco Gyógyszertár gyógyszertári szakasszisztense elhunyt. Akkor jövünk rá, hogy nincs többé közöttünk, amikor nem látjuk a gyógyszertárban kiszolgálni a betegeket, amikor nem hangzik mindenki számára ismerős, kedves, nyugodt hangja. Azt mondják, az ember életében annyit ér, amekkora űrt hagy maga után. Anita után szívszorítóan nagy űr marad családjában és a gyógyszertárban.

Anita aranyos fiatalasszony volt, mindenki szerette. Mosolygós, kedves, vidám arcára mindig emlékezni fogunk, mert az egyszerű, igaz emberek derűje ült vonásain. Szeretetre méltó volt jóságos természetéért és derűjéért, amely az utolsó pillanatig sem hagyta el. Nagyon szerette a családját, sugárzott az arca, amikor unokái kezét fogta. Melegszívű emberségét, odaadó segítőkészségét sok-sok ismerőse és tisztelője tanúsíthatja, hiszen mindig ott volt, ahol segíteni kellett, mindig pontos és megbízható volt, és – ami felettébb ritka manapság – mindig kiegyensúlyozott, jó kedélyű. Az emberek szeretetét nagyrészt emberségének köszönhette. Sugárzott belőle a tiszta őszinteség, a családjáért való önzetlen küzdelem, alázat. A nehéz helyzetekben is EMBER tudott maradni. Így csupa nagybetűvel! Ő mindenkivel törődött, családja minden gondjára-bajára érzékenyen figyelt. Lehet, hogy csak önmagára nem eléggé… Pedig erős fiatalasszony volt, alaposan megküzdött az életért, minden örömért, minden elismerésért.

John Lennon, a huszadik század legnagyobb hatású énekes-zeneszerzőjének szavai jutnak eszembe: „Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmentél…”  Azt hiszem, Anita nagyon hiányozni fog… Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Ma még nincs kedvünk hozzáfogni, mert annyira hihetetlen és valószerűtlen, hogy itt hagyott bennünket. Sok időnek kell eltelnie addig, amíg igazán búcsút veszünk tőle. Most még maradjon is velünk! Hiszen az az ember volt, akiről nem feltételeztük volna, hogy meg tud halni. Biztos lehet benne, hogy nem is fog, a szívünkben örökké ott marad!

Egy biztos: szervezete most hagyta először cserben – ám visszavonhatatlanul és végérvényesen. Kegyetlenül szakította szét nála a remény fonalát örökre a sors. S rá kellett jönnünk, hogy a halál nem ismeri a sportszerűséget, hiszen alattomosan, észrevétlenül lopakodott mellé úgy, hogy a szép emlékek kedves helyszínére már soha többé nem tud elmenni. Képtelenség felfogni, hogy nincs többé közöttünk, s csak így elmegy egy ember. Egyik nap még a munkahelyén vidáman dolgozik, otthon  este nyugodtan lefekszik, s néhány nap múlva a temetőben… Nem sokkal nyugdíjba vonulása előtt.

Egy japán költő szerint az emberi élet gyenge dráma, mert nincs több, csak egy előadása. Nos, ha így van, akkor különösképp méltányolni kell minden mozzanatát. Még az utolsót is.

Csendesen távozott el közülünk, szerényen, ahogyan végigélte eléggé rövidre szabott életét. Abban az ajkai földben nyugszik, amelyet az elmúlt közel hat évtizedben sohasem hagyott el.

Most elcsendesült a képzeletbeli moziterem, megszólalni is nehéz, mert az élet tényleg olyan, akár egy film. A vetítés végén elsötétül a nézőtér, legördül a függöny, és hiába néznénk még tovább, már nem lehet. De akár egy film, Anita élete sem zárult le teljesen. Mindig emlékezni fogunk rá. És férjében, fiaiban, unokáiban, valamint bennünk él tovább!

A végső búcsú írása közben jutott eszembe Demjén Ferenc Honfoglalás című dala: „Kell még egy szó, mielőtt mennénk, / Kell még egy ölelés, ami végig elkísér, / Az úton majd néha, gondolj reám, / Ez a föld a tiéd, ha elmész visszavár.”

Miután a könnyeink megszáradnak, meg kell ragadnunk azokat a boldog emlékeket, amelyek Anitához fűztek. Ez az, ami örökké megtartja őt szívünkben!!!

A legsablonosabb szavakkal tudunk csak búcsúzni családja, barátai, munkatársai nevében. Kedves Anita! Isten veled, nyugodjál békében, pihenj csendesen. Emléked szívünkben örökké élni fog! Soha nem felejtünk el!

Tollár Sándor