A kutya és az ember kapcsolata

Tóth Milán ajkai fiatalember közel hét éve Nelson nevű labrador vakvezető kutyájával él, és mindenhová együtt mennek.

A közelmúltban egy nagy családi eseményen vettek részt. Milán nővére férjhez ment, s őt kérte fel esküvői tanúnak. Ott lehetett mellette Nelson, mint harmadik tanú. A vakvezető kutya fegyelmezetten és büszkén vett részt az Ajkán tartott polgári és templomi szertartáson, és elvarázsolta az egész násznépet. Milán büszkén jegyezte meg: – Kiskutyám most is bizonyította, hogy bármilyen feladatot képesek vagyunk együtt kiválóan végrehajtani. Nekem teljesen megváltoztatta az életemet, és boldog vagyok!

A történtek után azon gondolkodtam, hogy a több ezer éves kutya – ember kapcsolatban ki volt a főszereplő? Vajon az ember szelídítette-e magához a kutyát, vagy a kutya változtatta szelídebbé az embert. Vajon az ember érezte-e meg először, hogy egy társ, egy jó barát hiányzik az életéből, vagy a kutya húzódott mellé, ráérezve arra, hogy nélküle még emberi kapcsolatok ellenére is magányos az ember. Ki volt közülük, aki megértette a másikkal, hogy szükség van egymásra?

Mi emberek, ösztönösen érezzük, és pontosan tudjuk, attól válunk emberré, hogy a bennünk lévő törődés és szeretet a génjeinkből fakad. A Kisherceget a róka tette emberré, tőle tanulta meg az alaptételt: megszelídítette, tehát ettől kezdve gondoskodnia kell róla. Manapság, és évtizedek óta láthatjuk, hogy kevés a Kisherceg, miközben egyre több a megértésre, gondoskodásra és szeretetre vágyó róka… Házasságok, barátságok, emberi kapcsolatok akadnak el a „szelídítésnél”… Nem futotta többre. Elég egy csekélyke konfliktus, és összeroppannak a nemrég sziklaszilárdnak hitt kapcsolatok. De csak figyeljük meg a kutyánkat: nincs végzetes konfliktus, nincs haragosdi, nincs válás. Az ember és a kutya kapcsolata egy életre, sajnos, csak egy kutyaéletre szól. Bármit megtehetünk vele, egy perc múlva mintha mi sem történt volna. Ne higgyük, hogy mindezt érdekből teszi. Ő a szeretetre, a hűségre, és az emberhez kötődő igazi kapcsolatra vágyódik, erre van kódolva. Ez élteti. Ha elköszönünk tőle, s pár perc múlva, mikor hazaérkezünk, úgy örül, mintha több hónapja mentünk volna el. Vágyódik a közelségünkre, külön simogatás nélkül is láb közelben fekszik, hogy érezhesse a testünk melegét. És mindez még csak maga a szeretet. Külön ki lehet emelni a vakvezető kutyákat, a nyomozókat, a romok közt kutatókat, a pásztoroló és házőrző kutyákat.

Összetartozunk, és talán ma már nem is fontos, hogy mi szelídtettük meg a kutyákat, vagy ők minket. A fontos az, hogy ők simogatásra vágynak, mi pedig arra, hogy simogathassuk őket. A kutya teste átveszi a bennünk lévő feszültséget, csökkenti a lázunkat, levezeti a görcseinket, és arra késztet, hogy kifejezzük a bennünk lévő szeretetet. A kutyások mondogatják, kutya nélkül is lehet élni, de minek. Ha a kutyánk megszólalna, talán ő is ugyanezt mondaná. A kutya tanulékony, mindent tőlünk, az embertől tanul. Egyszer talán majd mi is tanulunk valamit a kutyáktól…! A kutyák többsége nagyon okos, néhány gazdinak kisebbségi érzése is lehet mellette…

Soha nem fogjuk megtudni, mennyivel járult hozzá a kutya szeretetével és ragaszkodásával az ember megszelídítéséhez… Sok kutya pedagógiai képessége viszont siralmas. A legcsekélyebb hűségre sem tudta megtanítani gazdáját…

Tollár Sándor