Belföld A kegyeletes emlékezés krizantémfelhői vonultak Közzétett 3 hét telt el 0 Bár mindenféle békétlenség, helyi háborúskodás, a gyengék és elesettek üldözése mindennapos, mégsem reménytelen az emberiség: mert a jók többen vannak, mint a gonoszok! Ezt ilyenkor érzi az ember, amikor e szépséges, méltósággal teli két napon – Mindenszentek és halottak napján – se szeri se száma a temetőkbe látogatóknak, a virágokkal, gyertyákkal érkezőknek, és e két ünnep is kevés, hogy ki-ki szíve-lelke, meggyőződése szerinti hittel felkeresse elhunyt szeretteinek emlékhelyét. A kegyeletes emlékezés krizantémfelhői vonultak november első napjaiban a temetők parcellái, sírkertjei felé. A koszorúk, virágcsokrok betemették a sírhalmokat, végső nyughelyeket. Sajátos illat lengte körül a fejfákat, az év utolsó kerti virágai pompáztak, ha csak egyetlen nap, egyetlen éjszaka is. Este pedig ezernyi gyertya gyúlt, lélektől lélekig bevilágítva az emlékezés óráit. Nincs még egy nap az esztendőben, amikor ennyi virág kelt útra, ennyi gyertyafény világította be az éjszakát. Mert nincs egyén, nincs család, akinek ne lennének drága halottai, emlékeztetői, akiknek sokat köszönhettünk, az életünket is. Az évek múlásával mind többen maradoztak el tőlünk, szülők, testvérek, barátok, akik közel álltak a szívünkhöz, akik társak voltak elesettségünkben, nehéz órákban. De legalább ezen a napon buzgó igyekezettel siettünk leróni kegyeletünket, áztattuk lelkünket krizantémfelhők illatában. A halottak napja a megbékélés napja is. Alkalom, hogy elfelejtsünk minden itt hagyott haragot, civódást, szelíddé simogassuk az idelent együtt töltött éveket. Békesség lépett be mindent odafent és idelent. Erről szólt ez a novemberi nap. A temetőkapuk előtti tömeg szinte lábujjhegyen araszolt a parcellák felé. Semmihez nem hasonlítható az egymásba karoló csöndes sokadalom. Valamennyi tekintetben ott szomorkodik egy félbeszakadt élethistória, abba karolva indultunk utunkra emlékezni. Amikor családtagunk fejfája előtt megálltunk, biztosan ránk mosolygott odafentről, belőlünk meg nyomban előbújt az ő utánozhatatlan mozdulata, mosolya, ami valahogyan itt maradt belőle. Hamar összeállt a kép, élővé lett a múlt. A sírhantok között tudatosul bennünk igazán, hogy milyen nagy szükség van az élőnek az ő halottaira. Amikor végre gyertyákat gyújtottunk, és a sírok fölött pislogó lángra néztünk, valami olyan érzés támadt lelkünkben, hogy régvolt szeretteink emlékét tovább éltettük, szemünkből az emlékezés könnyei nehéz esőcseppekként gördültek alá. Szép is, méltóságteljes is ilyenkor szeretteink nyughelye. Jó és mélyen emberi volt visszagondolni anyánk, apánk jóságára, a közös múlt egy-egy emlékezetes órájára. S ahogy korosodunk, egyre több barát, ismerős, rokon sírját kell felkeresnünk. De ez az egy nap, legalább ez az egy az Övéké, a temetetteké, mert továbbmenni csak úgy lehet, hogy megállunk az élet nagy lótás-futásában, és visszanézünk múltunk egy-egy kapcsolatára, hogy lelkünk homályos fényképeiről időnként letöröljük a feledés homályát, mert csak az emlékekkel tudunk tovább cipekedni. Akár családostul, akár magányosan álltunk szeretteink sírjai felett, bizony először a fájdalom telepedett lelkünkre. Néhány szál virág, pár szál gyertya oldotta a gondot, és mintha megkönnyebbültünk, mintha megtisztultunk volna, már könnyebb volt továbbvinni a terhet: valami felszabadult bennünk, valami oldotta lelkünket, és mennyivel szebb és nemesebb lett az élet, mint huszonnégy órával ezelőtt… A lobogó mécsesek ilyenkor este a legszebbek, életre keltik az őszirózsás sírkertet. Képzeletben ilyenkor lejönnek odafentről az örökké szépek, ha csak egy pillantásra is. A megnyugvás csendje terült el a parcellákon, béke és ölelés az egész mindenség. Gyönyörű ilyenkor a temető, hiszen a tér és az idő megszűnik, és mi ott állunk kézen fogva égi szeretteinkkel. Volt valami megrendítően szép ilyenkor a temetőkben egyaránt. Nemcsak a tengernyi virág, az illatfelhő, a táncoló gyertyafény, hanem az emlékezés méltósága. Ki befelé forduló lélekkel gondolt a szerető szülőre, a jókedvű családtagra, a szépséges szeretőre, az igaz barátra. S az őszi elmúlás hangulata eszünkbe juttatta e szakadatlan változás: a születés és elmúlás csodálatos titkát. A lélekben ezernyi virág éledt, ezernyi gyertya világított, ezernyi szó, mondat, vers, ének foszlánya hallatszott. S talán minden fejfa, minden síremlék, minden márványtábla és minden temető homlokzatára Benjámin László költő gondolata írható: „Az élet szép, vidám ajándék. / Az elmúlás is szép, de bús: / Itt hagyja rongyait a koldus, / itt hagyja kincseit a dús…” Halottaink továbbra is velünk élnek, bennünk élnek. A temetők pedig intőn arra figyelmeztetnek újra és újra – éljünk értelmesen, ne üldözzük, ne bántsuk egymást! Legyünk megértőek, nemcsak önmagunk hasznára, hanem a nagyobb család örömére, boldogulására! Sajnos, sokszor nagyon szép temetéseket tudunk rendezni, csak éppen élni nem hagyjuk egymást…! Tollár Sándor
