A fehér bot üzenet: több segítő türelmet a fehér botosoknak

Ha fehérbotos embert látok, elszorul a szívem. Szörnyű, hogy sosem láthatják, milyen szép egy vörös rózsa, s milyen fehér a hó… De az még szörnyűbb, ha láttak valaha, s már sosem fognak. Ismerik mérhetetlen veszteségüket.

Október tizenötödike hagyományosan a fehér bot napja. Azokra gondolunk, akik kezében a fehér bot egyszerre segítőeszköz és jelkép. Eszköz a mozgáshoz, a tájékozódáshoz, a jelképe annak, hogy segítséget várnak mindazoktól, akiktől nem vette el a sors egyik legdrágább kincsüket, a szemük világát.

Sok vak és látássérült ember él Ajkán és környékén is. Nem külön világ az övék. Mert még ha másként is, de köztünk, velünk élnek. Igényük, szükségük van megértésre, rendszeres támogatásra, hogy önmaguk és környezetük számára is hasznosak legyenek. Csak csodálni tudom azokat az embereket, akik megtalálták az élet örömét, s ilyen sérüléssel is teljes életet élnek. Ők úgy mondják: élni akarnak, dolgozni akarnak, nem pedig eltartottak, és ami ezzel egyenértékű, kiszolgáltatottak lenni. S példaszerű az is, hogy ezek a beteg emberek sokszor milyen lelkierővel szerzik meg a munkavégzés képességét.

És közlekedniük is kell. Néha gyalog, de főként járművön. Mai rohanó, motorizált világunkban még a látó embernek sem könnyű mindig az utcán eligazodni. Segítségre szorulnak a járművekre fel- és leszálláskor, a zebrán átkelésnél. Magától értetődően gyámolítsuk őket, mert kell a segítség, de nemcsak ilyenkor, egy évben egyszer, a fehér bot napján. Egy figyelő szomszéd, egy segítő idegen az utcán olykor nem csupán gyakorlati nehézségek leküzdésében lehet támasz, hanem az emberiességbe vetett hitet adhatja vissza. S ha netán a nagy rohanásban ki is verik kezükből a botot, mindig legyen valaki, aki visszaadja.

S a fehér bot napján gondoljunk azokra a betegekre is – süketnémáktól a mozgássérültekig -, akik sorsára még évi egy napon sem figyelmeztetnek bennünket, de akik szintén nem nélkülözhetik az egészségesek együttérzését, segítőszándékát.
De a segítőszándék önmagában kevés, hogy helyzetük tovább javuljon. Több kell hozzá. Például a kisebb és nagyobb közösségek megértése, a gyámolítók tapintatos, személyes példamutatása is.

Mert emberek vagyunk, ők is, mi is. Ez köt össze bennünket. Ezért is jusson nekik sokkal több segítő türelem, de ne csak ezen az egy napon, hanem mindig, amikor nekik arra szükségük van!

Tollár Sándor