Belföld Ajkai idősek köszöntése – Október az Idősek Hónapja Közzétett 2 hét telt el 0 Őszintén szólva kissé zavarban vagyok a megszólításkor, nem is tudom, hogy kezdjem. Azt nem merem mondani, hogy kedves öregek, mert még nem is annyira öregek, hát akkor talán: Kedves Idősebb barátaim, kortársaim! Szeretettel köszöntelek benneteket Október, az Idősek Hónapja alkalmából. Megérdemlitek ezt a csekély figyelmességet, hiszen sok mindent éltetek át, s megítélésem szerint ritka becsületes és tiszta lelkiismeretű emberek vagytok. Az az út, amelyen ilyen szép korhoz eljutottatok, nem voltmindig rózsákkal teletűzdelve, de csak ez volt az egyetlen járható út számotokra. Mindig távolt tudtátok tartani magatoktól a gyűlölködőket, a léha gondolkozású „üres” embereket, akik lenézték és kinevették azt, aki szorgalmas, nemes érzelmű volt. Ti gyermekkorotok óta próbatételek sokasága előtt álltatok, s mégsem rozsdásodott meg bennetek az „iránytű”, így sikeresen tudtátok legyűrni a nehézségeket, és magatok mögött hagytátok a kishitűeket, a gáncsoskodókat, a sivár lelkületű szánalmas figurákat. Most gondolom, mindnyájan egy pillanatra visszagondoltatok fiatal korotokra, s szemeteket egy könnycsepp borította el. Hát így van ez. És mennyit változott a világ azóta! Akkor még az volt a szenzáció, az újságok vastagbetűkkel azt jelentették a címoldalon, ha valakit lelőttek. Most már az se szenzáció, ha fellőnek valakit… De még sok minden történt azóta. Hogy mi minden történt, azt ti, az eseményekre érzékenyen reagáló emberek tudják a legjobban. És elmélázva ezeken a viharos éveken, furcsa dologra döbbentem rá: a ti életetekben sokáig soha sem volt úgy, hogy valahogy lett volna. Rövid nyugalmi időszak után mindig jött egy vihar, ami felkavarta az életeteket. Ha ez alatt az idő alatt csak a második világháborút tekintem, és a szovjetek negyvenöt éves uralmát, már nagyon unatkozni nem lehetett… De mi minden volt még azonkívül? Most kapcsoljuk ki a politikát – nem kell éjjel-nappal politizálni, mert az halálunalmas –, de egyszer jött egy kis árvíz, egyszer egy kis földrengés, pusztító viharok, egyszer ez, egyszer az, és mennyi ez és mennyi az, ki tudná a sok csapást hirtelen mind felsorolni. Valahogy a ti életetekben is azt kellett volna bevezetni, ami a futballpályán van. Ott a legkisebb kavarodás esetén is a bíró stoppolja az időt, és amennyit a játék szünetel, pontosan annyi idővel meghosszabbítja a mérkőzést. Milyen jó lett volna, ha a ti életetekben is stoppolták volna azoknak a szakaszoknak az időtartamát, amikor az élet szünetelt – mert nem lehetett emberi módon élni –, és aztán ki-ki életéhez hozzácsaptak volna annyi nyugodt esztendőt, amennyit a nyugtalan napok együttvéve kitettek. Így még lehetett volna némi remény a kiegyenlítésre. És milyen sokáig élhetnétek! Persze, voltak olyanok, akik azzal vigasztaltak benneteket, hogy bizonyos számú csapás kiméretett mindnyájatokra, és ezt, ha tetszett, ha nem, el kellett viselnetek. Igen ám, de ezzel meg úgy voltatok, mint az egyszeri roma a huszonöt botbüntetéssel. Ő is egy ideig zokszó nélkül tűrte, hogy csattogjon a bot az ülepén, aztán egyszer csak elkezdett kapálózni, kiabálni, hogy hagyják abba, mert kérdezni akar valamit. – Mit akarsz, more? Feltápászkodott szegény a deresről, hunyorogva körülnézett és megkérdezte: – Hát tessenek mondani… Számolja ezt valaki? De azért annak is megvan a jó oldala, hogy annyi mindenen átmentetek, annyi csapást szerencsésen elviseltetek. Ti ugyanis soha nem lehettek elégedetlenek, mert van mire mindig visszagondolnotok. Akármi történik, mondhatjátok egymásnak: ne panaszkodj öregem, gondolj csak vissza arra, mi volt ekkor, meg akkor… És évekre visszamenőleg olyan nagy a választék, hogy nem kerülhettek zavarba. Azért ugye, most már mégiscsak jó lenne kicsit csendben, nyugodtan, békében élni! Eljöhetnének már azok a várva várt szabályos, és nem különleges világnapok…! Tollár Sándor
