Belföld Az idősek életet adnak az évekhez – Idősek Világnapja Közzétett 2024-09-30 0 Harmincharmadik esztendeje, hogy minden évben van egy nap, amikor kiemelt figyelmet szentelnek az időseknek, ugyanis október elseje az Idősek Világnapja. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1990. december 14-énszavazta meg, hogy október elseje legyen az Idősek Nemzetközi Napja. Először 1991. október elsején tartották meg az ünnepet. Ajkán Időskorban megváltozik az élet, átrendeződnek a szokások és a kapcsolatok is, megcsappan a baráti kör. Egy azonban biztos: a jó és igaz barát, akivel érdemes szót váltani és a gondokat megosztani, a nagy szelektálódás után is mindig megmarad. Még jobban előtérbe kerül a közvetlen környezet, a közösség köznapi dolgainak és gondjainak önzetlen, s most már időkötöttségektől független szolgálata. ez a felelősség és ez az öröm nagyon fontos mozgatórugója az időskori életnek. Jártunkban-keltünkben könnyű belátni, hogy idősnek lenni nem egyszerű. Az idősek fokozatosan új élethelyzetbe kerülnek. Életük alkonyán gyengül fizikai erejük, romlik egészségi állapotuk, nehezebben mozognak, és – ami talán a legszomorúbb – nyugdíjba vonulásuk után sokszor küszködnek a fölöslegessé válás érzésével, nem utolsó sorban pedig anyagi helyzetük látványos romlásával. Móra Ferenc írónk a Daru utcától a Móra Ferenc utcáig című önéletrajzi könyvében azt írta: „Az ember akkor öregszik meg, mikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amin valamikor a fogát csikorgatta.” Biztosan így van, de a szárnyszegett idősek sorsánál szívszorítóbb kevés akad. Visszatérő bánatuk, hogy velük már senki sem akar beszélgetni, őket már senki sem szólítja meg. Vagy ha mégis, válaszukra már senki sem kíváncsi. A mai idősekkel nem beszél a többi generáció, jobb híján csak egymással társalognak. És ez elszomorító. Az ő lelküknek egy kis kibeszélősdi is kell. Nem megszánni, hanem meghallgatni kellene a magukra maradt öregeket, rájuk nyitni az ajtót, beköszönni hozzájuk. A legjobb orvosnál is többet segít, aki beszélget velük. Az idősek görnyedt tartása nem feltétlenül ortopédiai ártalom. Nem azzal van gond, hogy megy az idő, hanem hogy egyre sebesebben. Képzeljük el, amikor a vonat kiindul az ajkai vasútállomásról. Először lomhán gurul, majd amikor elhagyja a Kinizsi utca utolsó házait, meglódul, egyre vadabbul zakatol, száguld… Eleinte még élvezzük a robogást, sőt, még szurkolunk a mozdonyvezetőnek: gyerünk, gyerünk, gyorsabban! Aztán belefáradunk a száguldásba, álomba ringat a zakatolás, s mire felébredünk, már nem is annyira izgalmas a sebesség. Ha tehetnénk, már fékeznénk, de nem lehet. Az idő, ez a kaján mozdonyvezető nem hallgat ránk, egyre csak robog… Az öregkortól azért félni semmiképpen nem kell, inkább okosan felkészülni rá, igyekezni pozitívan hozzáállni a nyugdíjba vonulás után feltáruló új világhoz, s bátran kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Az új élethelyzetek feldolgozása óriási feladat. Az idősek nagy része eközben elveszíti önbecsülését, egyre inkább megkeseredik, kilátástalannak, céltalannak érzi életét. A szociális intézményrendszer persze még többet tehetne, főleg a magukra maradt, egyedül élő idős emberekért. Igazán békés, kiegyensúlyozott években azonban csak azoknak van, lehet részük, akiket családjuk szeretettel, törődéssel vesz körül, s tapasztalatait értékeli, megbecsüli. Ők a boldog idősek, nyugdíjasok, akik megtalálják helyüket, képesek felfedezni ennek az életszakasznak az örömeit, akik szabadidős programokban vesznek részt, és mernek élni. Ők fiatalosak maradnak testben és lélekben egyaránt. Megértik a maiak gondjait és jelzik: a maiakkal együtt élnek! A jó szó ereje sarkallja őket újabb és újabb feladatra, ezért is szívesen dolgoznak közösségükért. Tisztelet jár érte, mert minden tettüket a szerénység és a segítőszándék jellemzi. Tevékenységük azt igazolja, hogy megőrizhetők, sőt megőrizendők az életvidám összejövetelek, mert erőt meríthetnek belőle a résztvevők a hétköznapok küzdelmeihez, megszépíthetik a mindennapokat. És ezzel életet adhatnak az évekhez! El kell ismerni, hogy az idős emberek hidat képeznek múlt és jövő között. Az irántuk megnyilvánuló tisztelet, megbecsülés nem önmagáért való – érdeke is a normális társadalomnak. Hiszen az idősek tudásuk és élettapasztalatuk miatt előnyt jelentenek. A társadalomnak nem eltartottakról és eltartókról kell szólnia, hanem különböző időben születettek egymásra utaltságáról. ezzel kapcsolatban nagyon szépen fogalmazta meg Sütő András, Kossuth-díjas erdélyi magyar író egyik írásában: „Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi, a világ nem vele kezdődött. Mindennapi munkánkhoz az elődök példáiból meríthetünk erőt, hitet és bátorságot!” Tollár Sándor