Belföld Anyák-napja – Anyák-napi megemlékezés a temetőben Közzétett 2024-05-05 0 Web Az Anyák mindig meg tudnak bocsátani gyermeküknek, bármit is vétettek ellenük. Én már hiába kérek feloldozást, nem hallom, hogy félig keserűen, félig mosolyogva mondaná jó Édesanyám, hogy „nem haragszom én, kisfiam…” Pedig úgy várom ezt a néhány szót, szétnézek, de nincs tévedés: magam ülök a noszlopi temetőben a sírja melletti hideg padon, kérdéseimre nincs válasz, kérésemre nincs feloldozás… Amikor még örömmel hoztam az orgonát, tulipánt, gyöngyvirágot, nem volt olyan súlyuk a szavaknak. Anyám nevetve ölelte át a csokrot, még ha kicsit rozsdás is volt az orgona, s csak azzal ütötte el a csodálatos pillanat varázsát, hogy megkérdezte: „Honnan loptad ezeket a virágokat?” És nevettünk, hogy a könny is kicsordult a szemünkből… Az évek múlásával egyre jobban aggódtam és könyörögtem: „Istenem! Hát ne hagyjál már minket itt, Anyuka!” Csak mosolygott, és hangosan számolt: Apátok, Marika és Mártika lányaim már odaát vannak hárman, „nekem közöttük a helyem”. Így számolni és mérlegelni csak egy Anya tud. És minden érv hiábavaló. Békésen, szinte észrevétlenül ment át a „többiekhez”… Azóta nincs nekem ANYÁK NAPJA. Hiába virág, hiába emlék, már nem tartom oda a fejem, hogy megsimogassa. Néha szívesen feledném ezt a május első vasárnapját, mert felszaggatja szívem soha be nem gyógyuló sebét… Néha pedig hazajövök a világ végéről is, hogy ott legyek együtt az én Édesanyámmal. Ilyenkor elég pár perc, pár szál virág, pár bizonytalan szó, amit motyogok, miközben magam előtt a sírját nézem, saját hangomat hallva visszariadok a valóságba; körülnézek, nem hallotta-e valaki, hogy részeg módjára egyedül beszélgetek. Lepereg a néhány együtt töltött évtized, majd a nélküle töltött hosszú évek, és bólogatok, hogy az én Anyámat boldognak láttam közöttünk, de azt mondta, találkozni akar „odaát” férjével és két lányával, akik már korábban átkeltek Kháron (görög mitológiai alak) ladikján a túlsó partra… Már csak a magának beszélő részeg őszinteség riaszt vissza a mába: nincs már jogom nekem ezt a napot ünnepelni. Megkeseredik a sós ízű könny, nincs értelme a legszebb virágcsokornak sem. Behunyt szemmel vágyom azt a régi gyerekkort, amikor minden titkok tudója az Édesanyám volt. És minden megoldásé, és minden gondviselésé. Olyan egyszerű volt az eltelt nap, a kedvenc étel, a frissen vasalt ruha és a simogatás fejemen. Szaladok utána, hogy aludjon közöttünk, ne menjen el, hiszen nekem az Édesanyám kell! De hiába könyörgök, hiába kérek… Szétnézek, lát-e valaki, hallja-e, hogy bolondként, félhangosan motyogok magamnak a sírjánál… Életünk csodás és kegyetlen zenéje kapcsolt össze minket! Az anyai szíve értünk dobogott csak, amíg belebetegedett, de ő titkolta, nem mutatta, nem mondta el, hogy szenvedett, csak mosolygott és nevetett. Két keze értünk dolgozott csak, az éjjelt is nappallá téve óvott bennünket, és mindennél jobban szeretett! Tollár Sándor
