Át kellene írni az utolsó vezércikk végét – Végső búcsú A. Tóth Lajos újságírótól

Szívfájdítóan ritkulnak a sorok. A nagy idők újságírói lassan itt hagynak minket. A. Tóth Lajos, a több mint harmincéves múltra visszatekintő ZÖLD BÉKA környezetvédelmi és közéleti folyóirat, havilap főszerkesztője „igazolt át” az égi szerkesztőségbe, ahol már sok egykori kitűnő újságíró írja cikkeit, riportjait.

Nagyon nehéz elhinni, szinte képtelenség felfogni és megérteni, hogy utolsó kórházi találkozásunk után hamarosan elmentél, és nem vagy többé közöttünk. Te, aki számunkra a betegséged előtt a kicsattanó életerő, a harsány jó kedély megtestesítője voltál, csendesen távoztál mindörökre. Pedig megbeszéltük a ZÖLD BÉKA újságod lapzártáját. Kiosztottad a feladatomat: az ápolási osztály főnővérével készítsek riportot, Te majd elkészíted a fotót, és megírod a lap vezércikkét. Akkor még gondolni sem mertem, hogy ez a ZÖLD BÉKA „égi lapzártája”. A vezércikk sajnos itt van, de ennek nagyon rossz a slusszpoénja. Ezt az utolsó földi cikkedet gyalázatosan eltoltad! Most én mondok kritikát: ne haragudj, de át kéne írni a végét…!

Mit mondjak, borzasztóan nehéz helyzetbe hoztál, Lajos. Ugye, el tudod képzelni, újságíró barátról múlt időben írni mit jelent? Ez gyilkos házi feladat. Amikor e búcsúztatót írtam, elmosódtak a sorok szemem előtt, csak a több mint öt évtizedes rutin vezette ujjaimat a számítógép megfelelő billentyűjére, amikor a hihetetlent, a rémest kellett leírnom: úgy látszik, az égi szerkesztőségben hiányzott egy művelt, bányászokat szerető újságíró, főszerkesztő, mert „átigazoltak” Téged egy örökérvényű csapatba: a feledhetetlen újságírók szerkesztőségébe. Mert elfeledni Téged sem lehet… Az elmúlt napokban órákig csak ültem a számítógép előtt, egyszerűen nem ment az írás. Aztán valamennyire sikerült észhez térnem, hiszen több évtizedes közös munkánk miatt előtted csak nem blamálhatom magam. Neked azért elárulom, végül mégis furcsa érzésekkel ültem a számítógépemhez, hogy az újságírás legkegyetlenebb műfaját, nekrológot írjak Rólad. De ez mégsem nekrológ, ne gondold. Úgyis tudod, ez nem az én műfajom. Csak egy kicsit még megpróbálok elbeszélgetni Veled. Utoljára.

Emlékszel? Hiszen Te mondtad, mit vessek majd papírra: tulajdonképpen megbíztál ezzel az írással. Amikor beszélgettünk a kórházban, azt mondtad: „Ha majd meghalok, jót is írjál rólam.” Sajnos, eljött ez a pillanat…

Sok régi kollégánkat, barátunkat temettük el az elmúlt évtizedekben. Számtalan sírt álltunk körül, milyen sok búcsúztatót hallgattunk, s amikor a gyászbeszédekben az elhunyt érdemeit, emberi nagyságát méltatták, Te mindig csendesen odasúgtad: „Mennyi szépet és jót mondanak ilyenkor mindenkiről. Milyen kár, hogy ehhez előbb meg kell halnia az embernek.” Nagy igazságot mondtál akkor, mert tényleg, ha a nekrológok gyönyörű mondatainak legalább a felét megkapnánk már halálunk előtt, bízvást szebb lenne az életünk!

A Te életed így is szép volt. Minden gyötrelmével, buktatójával, vargabetűjével együtt is szép, hiszen mindig azt csináltad, amit szerettél. Legnagyobb szenvedélyed az újságírás és az ajkai bányászok voltak. Ezt bizonyítottad Csinger volt a hazám című három kötetes könyvedben. Ezekből kiderül, hogy a bányászok iránti szereteted megkérdőjelezhetetlen, imádtad őket. S a sors kegyetlen fintora, hogy a bányásznapon a temetőben kellett találkoznunk!

Megígértem, hogy kedélyes lesz ez a búcsúztató, mert fiatal korunkban könnyű volt viccelődni a halállal. Most, hogy eljött és elvitt, otromba dolgot cselekedett.

Még nem is említettem: amikor megláttam az Ajka Városi TV-ben a gyászjelentés mellett a fényképedet, elgondolkodtam. Ezen a fotón mintha arra kérnél minket; ebben a döbbent csendben gondolkodjunk el Rólad és önmagunkról is, annak értelméről, hogy tegyük ismét mérlegre, mi a fontos, és mi a felesleges. Te sok mindenkivel törődtél, másokra érzékenyen figyeltél, csak önmagadra nem eléggé. Sokkal többet törődtél másokkal, mint önmagaddal. Most egy kis lelkiismeret furdalás is gyötör bennünket: vajon, mi eleget törődtünk-e Veled? Hiszen tapasztaltuk, hogy az utóbbi hónapokban valami elszakadt Nálad. Olyan lettél, mint az a futó, aki többszörös bajnok létére egy verseny során arra a meggyőződésre jutott, hogy bizonyosan lehagyja a sporttársa, akit nem tartott veszélyes vetélytársnak. Megállt a cél előtt, s elkeseredésében sírva fakadt. Te is így voltál, a cél előtt teljesen „leblokkoltál”.  A képzeletbeli pályán a halál lopakodott utánad észrevétlenül, és szabálytalanul elgáncsolt, s gondoskodott róla, hogy a szép emlékek kedves helyszínére – a bányásznapra – soha többé már ne tudjál eljutni. Szomorú, hogy csak mélabúsan figyeltük, de minden segítséggel elkéstünk. Csak azon tűnődöm, miért ilyenkor, a temetőben jut eszünkbe, hogy mit kellett volna csinálni? Amikor a fennkölt kérdés már nem egyéb hasztalan sopánkodásnál…

Mikor megtudtuk súlyos betegségedet, kezdtünk félve gondolni távozásodra. Látszott rajtad, hogy valójában elindultál utolsó utadra. Nem panaszkodtál, inkább csendben tűrted a mind jobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. A váratlan betegség következtében elkezdődött számodra egy rémálom, amely különösen az utóbbi hónapokban kezdte teljesen összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. Küzdöttél, tartottad magad a kemény ellenféllel szemben, kis javulásnak is örültél, bíztál, hittél, mint egész életedben. Rövid ideig felülemelkedtél a szenvedő betegségen, a remény felvillanása és a visszazuhanás árkai között utaztál ehhez a magányos végállomásig. Hívő emberként, emberi méltóságodat megőrizve csendesen viselted a betegséget. Sajnos, az újságírók csendesen mennek el… Csak egyet nem tudtál megtenni: az alattomosan támadó betegséget már nem tudtad legyűrni. Szervezeted most hagyott először cserben – ám visszavonhatatlanul és végérvényesen. A „legendás nagy szív” nem bírta tovább, augusztus 26-án a délutáni órákban végleg megállt. Előtte néhány órával váratlanul még összeszedted magad, egészen jól voltál, de valószínűleg a családodtól akartál elbúcsúzni… Egy igaz: kegyetlenül szakította szét Nálad a remény fonalát örökre a sors. S rá kellett jönnünk, hogy a halál nem ismeri a sportszerűséget! Pedig úgy vívtad ezt a harcot, ezt az egyenlőtlen, megnyerhetetlen küzdelmet, hogy sohasem engedted el a reményt. Talán csak a végén, amikor már nem maradt esély. Most elcsendesült a képzeletbeli „moziterem”, megszólalni is nehéz, mert az élet tényleg olyan, akár egy film. A vetítés végén elsötétül a nézőtér, legördül a függöny, és hiába néznénk még tovább, már nem lehet. De akár egy film, a te életed sem zárult le teljesen. Mindig emlékezni fogunk Rád, és bennünk, barátaidban és családodban élsz tovább!

Hogy mi hiányzott Neked a teljes, tökéletes élethez? Talán mindennél jobban az egészség. Mert hát 72 évesen még nem engedi magához közel a halált az ember. Még tervez, még álmodik, még elképzeli a derűs időskort. Neked ez nem adatott meg. Viszonylag fiatalon köszöntél el az életnek nevezett „társasjátéktól”. Visszavonultál a nyilvánosságtól, s már csak a csend maradt utánad. A temető csendje… Egy japán költő szerint az emberi élet gyenge dráma, mert nincs több, csak egy előadása. Nos, ha ez így van, akkor különösképpen méltányolni kell minden mozzanatát. Még az utolsót is!

John Lennon, a huszadik század legnagyobb hatású énekes-zeneszerzőjének szavai jutnak eszembe: „Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmentél…”  Azt hiszem, Te nagyon hiányozni fogsz… Most majd ezt a hiányt is meg kell próbálnunk betölteni. Ma még nincs kedvünk hozzáfogni, mert annyira hihetetlen és valószerűtlen, hogy itt hagytál bennünket. Sok időnek kell eltelnie addig, míg igazán búcsút veszünk Tőled. Most még maradj velünk! Hiszen Te az az ember voltál, akiről nem feltételeztük volna, hogy megtud halni. Biztos lehetsz benne, hogy nem is fogsz, a szívünkben örökké ott leszel! Neked még élni kellene, Neked még lenni kellene. A halál nem illett Hozzád soha. Amíg egészséges voltál, élvezted az életet, tudtál szeretni, nem szeretni. S tudtál játszani a halállal, de soha nem láttunk meghalni. Nagyon becsaptál minket. Megcsaltál minket. De nem menekülsz, mi is utánad megyünk…

Mint a ZÖLD BÉKA volt főszerkesztője (átkozott múlt idő…), ha most itt állnál fölöttem, és a hátam mögül olvasnád, amit eddig írtam, biztosan bólogatnál és mondanád: „Eddig rendben, de most jön a neheze. Egy frappáns végét kellene írnod az egésznek.” Tudom, hogy most mosolyogsz, mert végre sikerült megoldhatatlan feladat elé állítanod.

Ezért a legsablonosabb szavakkal tudok csak búcsúzni Tőled a kortárs újságíró kollégák, a barátok, valamint családod nevében: Kedves Lajos! Ég Veled, pihenj csendesen! Emléked örökké megőrizzük!

Tollár Sándor

***

A CSALÁD BÚCSÚJA A SZERETŐ FÉRJTŐL, APÁTÓL, NAGYAPÁTÓL

Lajos 1951. június 10-én született Csingerben. Gyerekkorát az Élmunkás-telepen töltötte, onnan járt naponta Csingerbe az általános iskolába. Az itt töltött évek nagy hatással voltak későbbi életére. Középiskoláit már Veszprémben végezte a Vegyipari Technikumban. Az ott megismert osztálytársak közül azóta is megmaradtak a kapcsolatai, barátai. Ottani magyar tanára bíztatta arra, hogy írjon. Mivel nagyon szerette a kémiát, Pécsre jelentkezett a Pollach Mihály Főiskolára.. Itt is aktív életet élt. A filmezés és a mozi élete része volt, filmklubot vezetett diáktársainak. A főiskola elvégzése után Ajkára került az Üveggyárba. Majd két év katonaság következett. Bárhol is volt, mindig bekapcsolódott a kulturális életbe: műsorokat, szavalóversenyeket szervezett. Dolgozott még az ajkai mozinál, a pápai Téglaipari Vállalatnál és az ajkai Hőerőműben. Kiválóan pingpongozott és úszott. Az írás szeretete végigkísérte életét. Harminc évvel ezelőtt megalapította a Zöld Alternatíva Szövetséget, és létrehozta a ZÖLD BÉKA című környezetvédelmi és közéleti újságot. Tudósította a Veszprémi Napló megyei napilapot, publikált a Bányász újságba, szerkesztette és írta a Hőerőmű Energia című üzemi lapját, valamint munkatársa volt  Pethő László főszerkesztése idején az Ajkai Szó városi lapnak. Közben könyveket írt a bányászokról, és az üveggyári dolgozókról. Feleségével – ahogy ő nevezte – Valikával  46 évig éltek boldog házasságban. Sokat utaztak, nyaraltak együtt. Felejthetetlen napokat töltöttek a Balatonon, Hévízen és Ausztriában. Enikő lánya az írás szeretetét, Szabolcs fia az úszás és az asztalitenisz iránti tehetségét örökölte. Igazi boldogságot unokái születése, Levente és Eliza jelentették.

Nagyon szerette a költészetet, egyik kedvenc Villon idézetével búcsúzunk tőle:

„Pedig, hogy féltem egykor a haláltól,

emlékszem mint kamasz vagy kisdiák,

mikor félig fejemre szállt az álom,

s elmorzsoltam rég az estimát.

Hirtelen belém nyílalt a sötétben,

a rémület, hogy egyszer meghalok,

s azt sem tudom már akkor majd,

hogy éltem, s, hogy fákat láttam,

holdat és napot.”