A Magyar Sajtó Napjára – Cenzor a saját lelkiismeretünk legyen

Március tizenötödike nemcsak az 1848-as forradalom és szabadságharc ünnepe, hanem a Magyar Sajtó Napja is. Ez a nap mindazokról szól, akik azért dolgoznak, hogy kedvelt nyomtatott lapjuk rendszeresen az olvasó kezébe kerüljön, valamint internetes lapjukat friss és korrekt anyagokkal olvassák.

Az élet menetében, az információk sodrában a sajtó az emberi kapcsolatok, akart-akaratlan összetartozások letéteményesévé vált, összeszikrázó ellentétek felvállalójává, olykor egyenlítőjévé; kultúrahordozóvá, a közös lelkiismeret egyik legfontosabb pillérévé. S ez nem kisajátítás. Így alakult… Így önti formába ma egyik – s úgy tűnik, legszélesebb – formáját az emberi szellem. S hogy tartalmában mennyire mélyet, az tőlünk, a sajtó munkásaitól, s olvasóinktól egyszerre függ!

Az újságírók oldalán a riportokban, a legprózaibb tudósításokban is megbúvó igazságvágy, tisztességre, emberségre törekvés, az olvasókat megbecsülő alázat, a bármely oldalról jövő jó szándék felkarolása, s mindenekelőtt különböző városvezetések, egyéni hitvallások felett világló erkölcsnek kell lennie! Melynek szolgálóinak kell, hogy legyen az újságíró az írás, a közírás szentségének felvállalása okán. Hivatásában ez teszi az újságírót azzá! Nem a mindenkori városvezetéshez való elvtelen alkalmazkodás, ne adj Isten, bértollnokság…! Hanem a minden – köznek szánt – mondatunkban önkéntelenül is benne lévő vállalás, felelősség, a hitre és kételyre alkalmasság, a minden régi értéket megőrző újranyitottság, az örök ingoványokon elbotorkáló szívósság, a soha be nem biztosítható pályának áldozott életfedezet…

Arra kell törekednünk, hogy jó érzéssel vegye kezébe az újságot az olvasó, és keresse internetes lapjainkat, hogy minél többen lássanak szövetségest bennünk, hogy akit párbeszédre, nyilatkozatra kérünk, érezze, nem nekünk, hanem a köznek, a mindennapok emberének teszi, akit gyakori bajában, szorongásában nem hagyhatunk cserben. S ennek egyetlen útja, módja a nap mint nap folyamatos párbeszéd, a megértő együttműködés, a gyakorta kegyetlen világ jelenségeire, tényeire irányuló folyamatos és közös figyelem!

Tisztában vagyunk felelősségünkkel. Felelőtlenül nem írhatunk le semmit. Higgyék el, sokszor megszenvedünk az írásainkkal. És higgyék el azt is, hogy mindig igyekszünk a realitások talaján maradni. Mert így tisztességes! Bízunk benne, hogy álljuk a sarat, s mindig hitelesek tudunk maradni, meg kell maradnunk az egyenes úton, hiszen a nyugodt alvásnak és hótiszta lelkiismeretnek csak ezen az úton vannak előnyei! Abban lehet reménykedni, hogy a bértollnok típusú újságírókat kiveti magából majd a nyilvánosság, és a maguk ásta szakadékba zuhannak, mert néha még a kapanyél is elsülhet. Kárt tehet bennük…!

Egy igaz, igen sok mocsok halmozódott fel az utóbbi időben a közéletben. Hosszan lehetne sorolni a félrevezető információkat, hamisított tudósításokat, álhíreket. Remélhetőleg előbb vagy utóbb mindenki rájön, hogy nem lehet érintetlenül hagyni a szennyest, még ha az egyéni, a jól felfogott érdeke ezt is kívánja valakiknek. Bízunk benne, hogy a mocsokhalmozók, a félrevezető újságírók és főszerkesztők ideje lassan lejár. Egy életen át csak nem lehet a széljárásnak megfelelően menetelni. Balra át… jobbra át… igazodj… egyszer csak eljut ez az embertípus is a hátra arcig, végre valahára csak eltűnik a színtérről…! Sajnos, napjainkban ez igen lassú folyamat…

Amit nagyon szeretnék, hogy szűnjön meg a politikát hivatásból űzők és a sajtó munkásai között az értelmetlen kötélhúzás. Szűnjön meg a sandaság, az egymásra mutogatás, a mellébeszélés, a fenyegetés és a fenyegetettség. Mindenki a maga dolgát tegye: a sajtó ne csinálja a politikát, hanem tükrözze, a politika ne akarja irányítani a sajtót, mert nem ez a dolga. A sértődöttség, a bosszúvágy rossz tanácsadó. Csak a lövészárkokat kellene eltüntetni, csak nem kellene sokszor pitiáner ügyekben is csípőből tüzelni egymásra…

Aztán még azt is szeretném, ha mi, kollégák, legalább a sajtónapon gondolatban koccintanánk egymás egészségére. Mert valljuk be, év közben valahogy elsikkad a másik megbecsülése, ne adj’ Isten tisztelete. Én most ezeket szeretném a legjobban. Nemcsak a sajtónapon, az ünnepen, hanem egyébként is. De a sajtónapon különösen. Ilyenkor egy újságíró akár a lehetetlent is kívánhatja…

Tehát a Magyar Sajtó Napját is ünnepeljük március tizenötödikén. Amikor forradalmi elődeinkre gondolunk, példájukból elsősorban megvesztegethetetlenségüket kell felidéznünk. Korlátainkat magunknak kell felállítanunk. Mégpedig úgy, hogy semmi más ne befolyásolhasson bennünket, csak a jó ízlés, a tisztesség! S minden újságírónak egyetlen cenzora legyen: a saját lelkiismerete!

Amit még fontosnak tartunk: Arany János, amit a színészeknek mondott és írt, az érvényes az újságírókra, a toll mestereire is. Tehát: „Az igazat mondd, ne csak a valót, / S akkor neved színész lesz, s nem csaló!” József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében lényegében ugyanezt fejti ki más szavakkal. Pontosabban: „Te jól tudod, a költő sose lódít: / Az igazat mondd, ne csak a valódit, / Az igazat mondd, ne csak a valódit.” Az igazat írni, ez az elsődleges és legfontosabb követelmény. Mert nem az a tényleges szenzáció, ami annak látszik, hanem amit a toll mestere, az újságíró csinál belőle. Sok lapnál az utóbbi években „szülési fájdalmak” egyre jobban jelentkeztek az igazság keresésénél! Ezért is figyelemre méltó Deák Ferenc egymondatos sajtótörvény-tervezete: „HAZUDNI MÁRPEDIG NEM SZABAD!!!”

Tollár Sándor